„Hagyjuk a dumát” – Spliff 447 klipp premier

A Spliff 447 nemrég robbant be a köztudatba. Számtalan interjú és beszélgetés készült velük, mi viszont arra voltunk kíváncsiak, mi történik a színfalak mögött, ha klipp premierre készül a banda.

A tavalyi párkányi Forma Feszten egy rasztás, baseball sapkás, lógó gatyás srác odamondogatós szövegeire kaptam fel a fejem. Ha akartam, se tudtam volna műfajilag besorolni a zenét, amit játszottak – mint később OJ felvilágosított, „addig jó”. Kevesebb mint egy évvel később, az idei Gombaszögi Tábor által szervezett Szlovákiai Magyar Dal Napján találkoztam a formációval újra, ahol a szakmai zsűri döntése alapján a nagyszínpadon mutatkozhattak be. Láthatóan a hangszerek és kordon mögötti társaság is élvezte a felállást, visszatapsolták őket, pedig jócskán kifutottak a megadott időből. Szervezői utasítás, időkeret ide vagy oda, a közönségé volt az utolsó szó. A lazaságukból azóta sem veszítettek, a rajongótáboruk viszont láthatóan gyarapodott – koncertjeiken már nem csak ugribugri tinilányokat és ritmusra bólogató fiúkákat lehet látni a tömegben, de jelen van az idősebb generáció is.

A komáromi fiatalokból álló zenekar mögött sűrű év áll, az egy évvel ezelőtti lemezbemutató óta ugyanis felgyorsult az iram: több kisebb-nagyobb koncertet adtak Komáromban és a környékén – Gombaszögön kívül többek között a Komáromi Napokon, a Tumultus fesztiválon, Tatabányán, Budapesten is színpadra álltak -, nemrég pedig elkészült az első saját videoklippjük is a Hazudtam című számhoz, amelyet december 28-án a RÉV-ben mutattak be egy fergeteges koncert keretében. De nem csak a dallamaikban mutatkozik meg a lazaság, a játékosság és a könnyedség, ez a társaságban is megvan, a premier napján délben még nyugodtan szürcsölték a kávéjukat, miközben a napirendről kérdezgettem őket. A kávézóból aztán a próbaterem felé vettük az irányt, felkészítettek, ne számítsak sem rendre, se rózsaillatra. Közben lelkesen sorolták a további koncerthelyszíneket, Prágáért egyenesen oda voltak, de ha minden jól alakul, több magyarországi és egy németországi fellépésük is lesz.

A régi Dohánygyár épületében három éve próbálnak. A terem igazi művészkuckó plakátokkal, gázmaszkokkal, rejtett egyedi kompozíciókkal a falakon. Üres borosüvegek, a padlón csikkek, kicsit hűvös, kicsit dohos, de mint mondják, jól érzik magukat itt, gyakran itt végződik az esti buli, a kanapé pedig kényelmes fekhely a megfáradt zenésznek. „Jobb, mint az előző, ott még a Savos üvegen is penész volt”- viccelődnek. Heti 4-5 alkalommal próbálnak, a saját hangszerén viszont mindenki önállóan fejleszti magát. Miközben pakolnak, Lágyóval beszélgetek. Meséli, minden nap foglalkozik a hangszerével, gyakran míg a többiek rágyújtanak, inkább gyakorol. Zenészcsaládból származik, először gitározni tanult, de hamar rájött, a hegedű a „nagyobb szerelem”. A basszusgitáros Wurczi korábban szaxofonon játszott, Májki szintén a húrokat pengeti, OJ énekesként, Zsitva pedig a dobok mögött erősíti a bandát. A srácok közben lassan összepakolnak, nem vették sietősre. Izgalom még mindig sehol, legalábbis nem látványos, csak némi szájkarate jelzi a feszültséget. Valószínű egyébként is így rendezik egymás között a dolgokat. Mielőtt a dobok is az autóba kerülnének, Zsitva még a setlistet finisheli és pötyögi a gépbe.

A koncerthelyszínen aztán mindent ki, amit az imént be, mindenki lázas pakolásba kezd, bár látszik, ez a legkevésbé élvezhető része a munkának – a fiúk is így állnak hozzá. „Ha igazán profi leszek ebben az életben, egy kurva gitárt nem rakok arrébb” – jelenti ki később Májki. Előkerülnek a fények, a vetítő, az erősítők, a Spliff logós háttér, kígyóznak a kábelek – aztán mutatják, mi hol kap helyet. Májki a mindentmegoldó: ide egy gyorsrögzítő, oda egy szög, te csak rakd a dobokat Tomi! Lágyó többnyire csendesen figyeli, ahogy folyik a munka, itt-ott besegít, odamosolyog, odaszúr egy-egy mondatot. Közben felkerül a színpadra a dob, a háttér, és a kivetítő kérdése is megoldódni látszik.

„Aztán lehet, eljönnek huszan” – mondja egyikük.

Este 7 után, mikor még csak a vendégzenekar hangol, már húsznál jóval többen várakoznak a teremben. Wurczival ekkor találkozom először, a pakolást a munka miatt hagyta ki. Kérdem, nagy buli lesz –e, válaszként csak annyit mond, „én már most rottyon vagyok.” Értem ahogy akarom, és tovább engedem. Másfél-két óra múlva, miközben az Egy pohár citrom az utolsó akkordokat nyomja, az ajtó előtt az egyik ismerős robban be közénk: „kezdtem azt hinni, Komáromban már nem is élnek emberek. Szinte hihetetlen, hogy most mennyien vannak.” Valóban majdnem teli a terem, mindenki a klippre és a Spliffre vár. A koncert alatt a közönség OJ-vel közösen énekli a számok nagy részét, a hangulat pazar, kezek a magasban, a srácok pedig láthatóan nagyon élvezik a zenét és a húrokat. Jól ismert dallamok és kevésbé ismert számok is felcsendülnek, köztük OJ slammel, de mint a terem hátsó részében valaki megjegyzi mellettem, a Spliff éppen olyan zenét játszik, amire akkor is jót tudsz bulizni, ha még sosem hallottad őket. És tombolt tovább.