A 21. század fantasyjának alapköve? Menjetek a fenébe…

Felnőtteknek szóló Harry Potter. Újragondolt Narnia. A 21. század fantasyjának alapköve. Ilyen, és sok, még hangzatosabb jelzővel illették Lev Grossman, a fantasy-irodalom legújabb New York-i állócsillaga trilógiájának első kötetét, A varázslókat. Holott az egész igazi varázslat helyett csupán kártyatrükk, igaz, a látványosabb fajtából. Kritika!

A fantasy elkurvulása

Ahhoz, hogy átérezhető legyen a düh, amit kivált belőlem, ha az kerül szóba, hogy ez a könyv a 21. század fantasyjének alapköve, tegyünk egy kis kitérőt. E sorok írója meggyőződéses sci-fi és fantasy-rajongó, és amint teheti, hogy nem a napi történésekkel, politikai csatározásokkal és hasonlókkal foglalkozik hivatásszinten, azonnal elmerül egy ilyen jellegű könyvben. E sorok írója – be kell vallani – civilben javíthatatlan eszképista.

Ezért is zavarodok össze, ha valaki a fantasy reneszánszáról magyaráz nekem. A műfaj ugyan valóban virágkorát éli több mint másfél évtizede, mikor trendivé, elfogadottá és elismertté vált a nagyvilág előtt is, kitörve a sztereotipikus, szemüveges kockák szerepjátékos-barlangjaiból. Elismert irodalmi műfaj lett belőle, ami tömegeket mozgat meg. És most finoman (és kicsit méltatlanul) lépjünk át a műfaj korábbi nagymesterein, Tolkienen vagy épp Stephen Kingen. Aki az igazi áttörést hozta el, az J. K. Rowling a Harry Potterrel. Ezután kapott rá Hollywood is a műfajra, készült el A gyűrűk ura filmtrilógia, és egy csomó más jobb-rosszabb film.

S az alapanyag nem fogyott el. A Harry Potter kereskedelmi sikere után mintha mindenki felfedezte volna magában az írói tehetséget, és kinyílt Pandora szelencéje, érkeztek sorra a regények. S bár a fantasyt lehet szépirodalmi igényességgel művelni, a többségnek ez nem sikerült. A műfajba olvasztottak egy csomó mindent, a posztapokaliptikus fantáziáktól a vámpírtörténetekig és a horrorig, és addig csűrték-csavarták az egészet, míg létrejött a mai fantasynak titulált katyvasz, és a tehetségtelen, de annál pénzéhesebb írók kasztja.

Nem meglepő módon ugyanis nem az igazán értékes művek robbantottak nagyot a könyvesboltokban és megfilmesítésük után a mozikasszáknál, hanem az olyan tinikre és fiatal felnőttekre célzott anyagok (young adult fiction), mint a disztópikus, Veronica Roth-féle Divergent, Susan Collins viadalozó éhezői, Cassandra Clare végzetes ereklyéi, vagy a vámpírműfajt megerőszakoló, felgyújtó, majd ismét megerőszakoló Stephenie Meyer-féle Alkonyat. Szóval itt tartottunk,

Amikor jelentkezett a jogos igény a jobbra

George R. R. Martin A tűz és jég dala sagájával. Lev Grossman New York-i újságíró pedig nem tétovázott, és nekiállt kitölteni az ennek nyomán felszakadó irodalmi hézagot. Mivel az úriember menő könyvkritikus, pontosan tudta, mik a trendek, és hogy lehet őket finoman elmozdítani egy másik irányba. Olyan könyvet kell írni, ami visszanyúl a klasszikus fantasy-formulákhoz, de mégis belesimul az igényekbe, és nem csak a fiatal felnőtteket szólítja meg, hanem kicsit szélesebb korosztályt is bevon.

A recept a következő:

– Tudni kell írni
– Ismerni kell a fantasy „aranykora“ előtti, jól működő könyveket
– Le kell térni az elmúlt 15 évben bevált utakról
– Ismerni kell az olvasó lelkét…
– …és a mélyére kell jutni, hogy meg tudd szólítani

És bumm, máris kész a varázslat! Lev Grossmannek azonban nem sikerült varázsolnia, csak egy jól sikerült bűvésztrükköt mutatott be. Hogy miért?

Mert ugyan letért az „aranykorban“ bevált utakról, de csak nagyon picit. Épp annyit csupán, hogy az a réteg, mely falta a young adult fantasyt, még éppen rákattanjon, és vásárolja. Ez a legnagyobb probléma Lev Grossman Varázslóival. Hogy tulajdonképpen egy gigantikus kompromisszum.

Művileg felnőtté változtatott Harry Potter

A varázslók tulajdonképpen Harry Potter varázslóiskolás kalandjainak, és Narnia krónikáinak rebootolt változata. Ebben nincs is semmi rossz, mások is csináltak már ilyet (például Andrzej Sapkowski, a méltatlanul alábecsült Vaják-történetek szerzője is – ő például a Hófehérkét rebootolta, és atyaég, milyen zseniálisan). Grossman azonban csupán annyit tett, hogy fiatal felnőtté tette a varázslótanoncokat. Nem épített igazi, kézzel fogható új világot, mint J.K. Rowling. Mindezt letudta halvány utalásokkal, kikacsintásokkal.

Az alapötlet az lett volna, hogy a varázslók világa tulajdonképpen egy nagyon is hétköznapi világ, és a benne élő fiatalok ugyanolyan felnőtté válási gondokkal küzdenek, mint az átlagember. Ennek megvalósításában azonban Grossman nem találta meg a szikrát, nem tudott egyensúlyt találni, így mindkét világa életszerűtlen, szürke és unalmas lett. Karakterei, bár eleinte érdekesek, ám csak addig tudnak azok maradni, míg az olvasó rá nem jön – tulajdonképpen egysíkúak, fejlődésük csak kamu.

Grossman tulajdonképpen jó író, de mesélésben messze elmarad a legjobbaktól. Látszik, hogy nagyon rágyógyult az alapötletére, és rengeteg ötlete van. Csak túl sokat markol egyszerre. Nem időz el érdekes dolgoknál, amikkel az olvasó azonosulni tudna, gyorsan letudja őket, és már lép is tovább a következőre. Ezt pedig a felépítendő világ sínyli meg.

Az érdektelen dolgokat azonban feleslegesen és görcsösen túlhangsúlyozza, és bár az olvasó várja, hogy ezek (például Eliot, az egyik főszereplő alkoholizmusa, vagy épp homoszexualitása) majd valamilyen fontos szerepet kapnak a jövőben, ez nem történik meg, csupán öncélú, időről-időre újra felbukkanó motívumokként jelennek meg. Emiatt az egész könyv csapongó, a sztori szövete laza, nem következetes. A trilógia második és harmadik részét még nem olvastam el, de erős a gyanúm, hogy Grossman nagyon sok szálat nem fog elvarrni, ami nagy kár.

Megerőszakolt Narnia

Narniából Grossman egy általa elképzelt, de az eredetihez nagyon hasonlító varázsvilágot, Filloryt csinált a könyv második felében. C.S. Lewis klasszikusához nyúlni, és azt kipofozni szerintem óriási ötlet, és az író ezt szerencsére ugyanígy gondolta. Ennek köszönhető, hogy A varázslók második fele sokkal érdekesebb és izgalmasabb, mint az első – de egyáltalán nem olyan érdekes és izgalmas, mint lehetett volna.

Grossman ugyanis most sem vesződött sokat a világ felskiccelésével, csinált belőle egy szerepjáték-kalandmodult, a hangulatot pedig letudta azzal, hogy igen, vannak a világban faunok, varázslatos, beszélő állatok, kentaurok, meg miegymás. Aslan, az oroszlán Narniában szerepét pedig két kos, Parázs és Zsarátnok veszi át Filloryban, adva egy kicsi, de annál fájóbb pofont C.S. Lewis mély Jézus-szimbolikájának. Ezen felül azonban vajmi keveset kapunk, nincs igazi meglepetés, csak némi D&D-s hadakozás, meg egy sorsfordító, katartikusnak tűnő finálé jut az olvasónak – de semmi megrázó, semmi könnyfakasztó, csak a jól ismert, bejáratott kompromisszum.

Fillory csupasz csontváz csupán, ám ez első körben még elnézhető, mivel a történet folytatásában, A varázslókirályban a sztori nagy része a Narnia-parafrázisban játszódik, így Grossmannek van alkalma bővebben kifejteni, mit is akar tulajdonképpen.

Remény azért van, csak a sorozat ne lenne!

Grossman trilógiájának első könyve tehát tulajdonképpen nem rossz írás, érdemes elolvasni, és belemerülni a folytatásokba is, potenciál ugyanis bőven van benne. Egy intelligens, és írni is tudó író könyvét pedig valóban felüdülés olvasni egy olyan korban, mikor a könyvesboltok kasszáinál E.L. James vagy Cassandra Clare szedi meg magát. Attól viszont, hogy ez lenne a fantasy műfaját fenekestül felforgató, 21. századi hivatkozási alap, A varázslók olyan messze van, mint Ligetfalu Narniától. Ehhez a kitüntető címhez George R.R. Martin sokkal közelebb jár, a baj csak az, hogy ő meg utolérhetetlenül lassan és körülményesen ír…

A varázslókból egyébként a SyFy sorozatot is készít, a pilot már le is ment, a hivatalos bemutatója január 15-én kerül a tévébe. A pilotból kiderül, a SyFy rátelepedett Grossman művére, egy csomó dolgot trendibbé tett, lenyesegetett itt-ott néhány vadhajtást, összerántotta a sztorit. A casting azonban kevés kivétellel rettenetesre sikerült, a forgatókönyvíró, Sera Gamble (Odaát) és John McNamara pedig minden jellegzetességét elvette a Grossman által megalkotott mellékszereplőknek. Hogy sikerül-e jobb karaktereket építeni a mostani anyagból, a pilot alapján sajnos erősen kérdéses.

Ja, és a speciális effektusok nagyon gagyira sikeredtek, ami nagy kár, mert ha más nem, ez legalább a hátán vihette volna a sorozatot.

Eredeti cím: The Magicians
fordította: Dr. Sámi László
Agave Könyvek, 2015, 441 oldal