Véres móka a vadnyugaton – Aljas nyolcas
Szanaszét hányt vér, nőverés, gusztustalan orális szex, kiloccsanó agyvelő és a végére egy katartikus akasztás, miközben a fuldokló, vergődő hullajelöltről egy másik hulla hozzábilincselt, levágott keze fityeg – Quentin Tarantino brutalitásban már nehezen tudná felülmúlni önmagát. Hogy ez mennyire öncélú, arról ezúttal is lehet vitatkozni. A hamis illúziók lerombolásához viszont nagyon is megteszi, erről majd még később.
Az Aljas nyolcas (The Hateful Eight) története néhány évvel az amerikai polgárháború után játszódik, amikor is egy durva hóviharnak köszönhetően kénytelen egymás társaságát “élvezni” nyolc enyhén szólva sem összeillő arc, napokig összezárva egy faházban a semmi közepén, déliek és északiak, bűnözők és fejvadászok vegyesen. A történet előrehaladtával persze mindenkiről kiderül, hogy vaj van a füle mögött, és távolról sem az, akinek hazudja magát. Minden adott tehát egy jó kis Tarantino-féle vérfürdőhöz, ami nem is várat sokáig magára: előbb a kévéba kerül méreg, amitől ketten konkrétan a belüket is kihányják, aztán sorban csattannak el a koponyarepesztő coltok, a végén még szegény (vagy talán mégsem annyira szegény) Warren őrnagy (Samuel L. Jackson) is kap egyet a tökébe. Mindezt jónéhány, trágárságokkal fűszerezett, ízes, vadnyugati tájszólásban előadott dumapárbaj előzi meg, a szórakozás tehát ezúttal is garantált.
Ami pedig a polgárháborús pátoszt illeti, annak Tarantino éppen úgy köp a szemébe, ahogy Daisy Domergue (Jennifer Jason Leigh) Warren őrnagy (Samuel L. Jackson) Lincolntól kapott levelének a közepébe (amiről ráadásul utóbb kiderül, hogy hamisítvány). Van egy már-már meghatónak induló jelenet a filmben, amikor az egyik veterán beszélgetni kezd a másikkal arról a csatáról, amelyben közösen harcoltak – igaz, a két ellentétes oldalon. Úgy tűnik, az ellenségeskedés felett eljárt az idő, és a két “nagy öreg” eztán már csak békésen nosztalgiázik a kandalló előtt ücsörögve. Az idilli kép abban a pillanatban törik darabokra, amikor a fehérgyűlölő fekete Warren őrnagy elkezd mesélni a feketegyűlölő fehér Smithers tábornoknak arról, hogyan kínozta, gyalázta, majd gyilkolta meg a fiát, bosszút állva a háborúban elszenvedett sérelmekért. Aztán a sztorija végén le is puffantja a mélységesen megrendült öreget. Ennyit a megbékülésről és a kölcsönös tiszteletadásról.
Ahhoz képest, hogy szinte az egész film egy kunyhóban játszódik, és a története csupán annyi, hogy a vadnyugat egyik leghírhedtebb fejvadásza, John Ruth (Kurt Russell) nyakon csípi a vadnyugat egyik legveszélyesebb nőszemélyét, Daisy Domerguet (Jennifer Jason Leigh), akit aztán az öccse minden áron megpróbál kiszabadítani, a 168 perces játékidő alatt én egyszer sem néztem az órámra. Ez pedig nemcsak a parádés szereposztásnak és a brutálisan jó párbeszédeknek tudható be, hanem a Tarantino-féle csavaros történetmesélésnek is. Szépen, fokozatosan áll össze a kép, az előzményeket csak a film vége felé tudjuk meg, és még a játékidő utolsó harmada is tartogat meglepetéseket, váratlan fordulatokat (említhetjük például Warren őrnagy ominózus “tökönlövését”). Az izgalmas történethez a zenei aláfestést nem más, mint Ennio Morricone szállítja. Ezek után már az sem zavar igazán, hogy Tarantino tulajdonképpen Kutyaszorítóban című első filmjének a remake-jét csinálta meg vadnyugati díszletek között, a fekete öltönyöket cowboy kalapokra, az automatákat coltokra cserélve.