Nem képzelt riport egy komáromi tanártüntetésről

Ez a nap, csak a mi napunk.
Jöhet ma bármi, nem zavar semmi!
Egyszer van ilyen buli itt,
Ebben a házban rég volt parti

– szólt a Bon Bon zenekar örök érvényű opusza a hangfalakból – kissé környezetidegen módon – a komáromi Klapka téren, mintegy fél órával a délután háromra bejelentett tanártüntetés előtt. Bonbonék nem tévedtek nagyot, a szlovákiai pedagógusok házában tényleg régen volt parti. Nem leányálom ugyanis manapság tanárnak lenni errefelé – nem elég, hogy a szakma manapság körülbelül annyira áll fényesen, mint a parkolóban felejtett negyvenéves Zsiguli, az oktatásügyből elképesztő mennyiségű pénz hiányzik. Miközben Ficóék óriási pénzekből (sok tízmillió euróról beszélünk…) felszerelnek még néhány ezer rendőrt, na meg háztartások százezreibe küldenek tízeurós gázár-visszatérítési utalványt, nesze, pógár, vegyél belőle fél pár cipőt, és szavazz, látod, pénzt kapol tőlünk, van még ott, ahonnan ez jött!

A tanárok pedig örülhetnek a tíz eurónak, mivel egyáltalán nem keresnek jól, és ott tartunk, hogy maguknak kell vásárolniuk a vécépapírt és a taneszközöket az osztályokba. De legalább – a túlszabályozott, állandóan változó rendszernek köszönhetően – rengeteg a papírmunkájuk. A rendszer kitalálóit az egész oktatásügyben valószínűleg csak a diákok zavarják, a rájuk szánt idő ugyanis csökken, a pedagógusok számára meg néha olyan a mindennapi harc, mint amikor fakarddal esik neki az ember a hétfejű sárkánynak, hetente ötször, és a győzelem pedig mindig az elvárt minimum. Ja, és kifelé illik kezicsókolomot köszönni a fizetési szalag átvételénél.

A szlovákiai magyar tanárok pedig ilyenkor még a fakardból is a korhadtabbat kapják, a kisebbségi oktatási rendszert az elmúlt időszak miniszter urai mindig úgy kezelték, mintha gyalulatlan katedrára ültek volna, és szálka ment volna a fenekükbe. Az oktatásügyi minisztériumnak pedig nemrégiben sikerült heti kilencről ötre csökkentenie a magyar irodalomra és nyelvtanra fordítható órák számát az alapiskolák alsó tagozatán, gondolván, ha a gyerek kilenc óra alatt simán elsajátítja az anyanyelvének alapjait, akkor már nehogy öt óra alatt ne sikerüljön (erről többet itt)…

Juraj Draxler minisztériuma emellett gőzerővel igyekszik bezárni a kisiskolák jó részét is azzal, hogy kötelező minimális osztálylétszámokat vezet be – ezzel rengeteg szlovák és magyar iskola kapja meg a reggeli postával a selyemzsinórt.

[div id=”highlite”][div class=”highlite-inner”] Szóval nincs parti tanáréknál, probléma annál több, és be is telt a pohár [end-div][end-div]

Ezért el is indult egy alulról szerveződő megmozdulás, egy éles sztrájk és tüntetéssorozat, aminek célja, hogy végre valami változást érjen el a sok ígérgetés után. Ez a tüntetéshullám ért el végül Pozsonyból indulva, Érsekújváron át Komáromba, a Klapka térre.

Már az előjáték során kiderült számomra, hogy ez a komáromi történet tényleg vérkomolyan van gondolva, mert itt bizony ÜGY van. Történt ugyanis, hogy van szerencsém személyesen is ismerni a komáromi tüntetést szervező társaság egy részét. S azt is tudom, hogy többen vannak köztük, akiknek nem csak pártpreferenciáik térnek el teljesen, hanem a világ menetéről, vagy sok fontos dologról alkotott véleményük is. Van köztük totális liberális, konzervatív. sőt, radikális elveket vallók is. Ezek az emberek pedig – meglepetésemre – most félre tudták tenni az ellentéteket, és nem ugrottak egymás nyakának, hanem olajozottan, különösebb gondok nélkül megmozdítottak több mint 400 embert, és néhány nap alatt tüntetést szerveztek..

A szervezők szerveztek, az emberek (tanárok, szülők, sőt, diákok) pedig jöttek, s mire elhallgatott a Bon Bon, addigra meg is telt a tér. És nem volt kultúrműsor. Nem volt túlgondolt, kispolgári cirkusz, nem volt busongás, sem hurráoptimizmus. Tüntetés volt, egyszerű, őszinte. Kicsit megszeppent szónokokkal, kicsit esetleges beszédekkel, de mégis, olyan tüntetés, mely nemzetiségen, meggyőződéseken, kicsinyes vitákon vagy pártokon felül állt, és teljesítette a küldetését: kinyilvánítani, hogy itt valami tényleg nagyon nincs rendben.

Felszólaltak például az egész sztrájkot elindító Szlovákiai Tanárok Kezdeményezésének (ISU) tagjai, Alena Rapošová és Jarmila Javorková, akik biztosították a komáromi szlovák és magyar iskolák tanárait, hogy az egész megmozdulás tényleg felette áll politikai hovatartozásnak és nemzetiségnek, itt a tanári szakma, az oktatásügy megmentéséről van szó. “Egy család vagyunk” – mondták.

Beszélt Jókai Tibor (teljes beszéde itt), a Szlovákiai Magyar Pedagógusok Szövetségének elnöke, aki kijelentette: negyedszázaddal a rendszerváltás után még mindig a pedagógusok és a (jelenleg szintén sztrájkoló) egészségügyi dolgozók a társadalom mostohagyerekei. A megmozdulással szerinte az a cél, hogy elérjék azt a kritikus tömeget, melyet a hatalom már nem hagyhat figyelmen kívül.

A délután leghatározottabb beszédét Bugár Gergely, a Selye János Egyetem doktorandusza mondta (teljes beszéde itt). Először úgy tűnt nekem, hogy összetévesztette a tüntetést március 15-ével, de később ráérzett a tömegre, és mi, a tömeg is rá. Bár a rétor néha komolyan elmerült szóvirágaiban, azért rámutatott a legfontosabb üzenetre: az oktatásügy áldatlan állapotaiért nem a tanárok, a diákok vagy a szülők viselik a felelősség oroszlánrészét, hanem épp az országot irányító politikusok.

Otthonnak nevezett államunk jelenlegi, de méginkább a jövő hónaptól leendő élenjáró vezetőinek azt kellene végre tudatosítaniuk, hogy nem azzal képes fennmaradni egy nemzet, hogy önvédelemre képes eszközök és állampénzek körüli spekulációk válfajainak kieszelésébe fekteti minden erejét, hanem, olyan dolgok teremtésére fordítja, mely a következő 30 generációt is alkalmassá teszi a túlélésre saját hazájában. És most már nem annak kellene a kérdésnek lennie, hogy az átlagfizetések kimutatásán a pedagógus fizetési szalagja milyen helyet foglal el, hanem inkább, hogy mennyit ér az a munka, melyet elvárnak a megítélt – pénz(ek)nek koránt sem mondható – kenyérbérért cserébe!

– mondta.

A rövid beszédek végeztével a tüntetők megfogták egymás kezét, és élőláncot alkotva végigvonultak az álmos februári délutánban a belvároson. Nem sokan látták őket, Komárom péntek délután is a szellemvárosi arcát mutatta, de a tanárok, diákok és szülők (sőt, a megjelent politikusok is) zokszó és leszakadók nélkül végigmentek az útvonalon, vissza a Klapka térre. Itt pedig már a Bon Bon helyett a Gaudeamus igitur szólt, egészen más, kissé fennkölt, ám mindenképpen őszinte (talán az elmúlt évek legőszintébb) pillanatait hozva Komáromba.

S a végére egy kis jószándékú szerkesztői moralizálás

Szinte biztos, hogy a tanárokat a katedra mögé disznófejű nagyúrként visszaparancsoló Robert Fico tovább ül majd az aranyon. Szinte biztos, hogy a pedagógusok ereje és kitartása hamarabb fogy majd el, mint a rendszert irányító okosoké. Szinte biztos, hogy a Közép-Európában uralkodó apátia és beletörődés miatt nem lesz meg az a kritikus tömeg, ami meg tudná rázni a bársonyszékükbe belegyógyult minisztereket.

[div id=”highlite”][div class=”highlite-inner”] De [end-div][end-div]

amíg lesznek ilyen rendezvények, egyre több olyan rendezvény, melyek tisztán látásra és őszinte összefogásra buzdítanak egy jól látható cél elérése érdekében, addig van remény arra, hogy egyszer tényleg érdemi változást érjenek el az emberek.

Csak ideje lenne már végre belátni mindezt.

(szöveg: Finta Márk, fotó: Finta Dobos Boglárka)