Bugár Gergely teljes beszéde

Tisztelt Demonstráló Egybegyűltek!

Pedagógusok! Szülők! Diákok! Egyetemi Hallgatók! Kollégák! Barátaim!

Honfitársaim!

A mai napról szóló közlemény soraiból szemezve engedtessék meg most nyitnom mondandómat! „Ma a pedagógusi hivatás áldatlan körülményeire kívánjuk felhívni a nyilvánosság figyelmét! Ma a pedagógus közösség, s az Ő ügyük mellett nyíltan kiálló civilek tartanak itt velünk! Ma a tiltakozó közösség – a nagygyűlése záróakkordjában – láncot alkot, emberi, élő láncot, s kart karba öltve mutatja meg ma magát!”

„Ma demonstrálni kívánunk! Szemléltetni azt, hogy vannak, akik határozottan tiltakoznak a pedagógusi hivatás kedvezőtlen anyagi megbecsülése ellen. Tüntetni az oktatás európai színvonalú tárgyi felszereltségének biztosítása valamint a méltányos szociális háttér megteremtése mellett!”

Ez hozott ma ide mindannyiunkat, egy közös ügy, melynek nemet, életkort és nemzetiséget figyelmen kívül hagyva összefogással kell mögé állnunk! S nemcsak, hogy mögé állnunk, de tovább megyek: az élén menetelnünk! Büszkén! Ahogy azt a fölénk egyenes gerinccel magasodó vezér is tette az Ő idejében, mindahány társával együtt, kik számtalan nemzetiségű származásuk ellenére álltak ki egykor egy közös ügy mellett – közel 170 esztendővel ezelőtt.

Ez hozott ma ide engem is. Az egyetemi hallgatót, doktoranduszt, az e városkában magyar nyelv és irodalom, és történelem szakot tanult, frissdiplomás pedagógust.

Valahol a fenn említetteknek a sorok között része azonban még egy indok, mely ide vezérelt! Az, hogy nemcsak a jelent kell ma tisztán látnunk, vagy a múltat, az érzelmeinktől fűtve kárhoztatnunk, hanem ma kell tervekbe szőnünk a jövőt, a jövőnket is. Nemcsak az egyén, de a közösség jövőjét is! Azt a jövőt, melyben a tanítói, tanári, pedagógusi, nevelői-oktatói képzésben részesülni vágyó fiatal, bátran meri majd adni fejét e történelmi megbecsülésnek valaha még örvendő szakma kitanulására. Olyan jövőben, melyben a létbiztonság teremtő erejét nem csak hírből ismerjük meg, s legfőképpen pedig nem a pálya elhagyására kényszeríti mindazokat, akik az utókor kiművelésének fájdalmas és rögös útját önként és dalolva, szívügyükként választanák.

A múltban ugyanis egy település oktatója, vagy tanítója aközé a három legmegbecsültebb személy közé tartozott, kik a társadalomszervező, kultúramegőrző és iránymutató feladatukat nemcsak, hogy szívből vállalták fel, de abban derekasan helyt is álltak.

A jövőre tekintve azonban e megbecsülésnek hamvai sem maradnak, s a 21. század folyamában a gazdasági mutatóknak egy apró szelete lehet csak a tanár, kit a gyermekközpontú gondolkodás és az oktató-nevelő feladatának teljesítése helyett iskolamenedzsmentre és „monitoring” statisztika készítésére fogja a jövő kárhoztatni. S vele a jövő nemzedékeinek sorát kárhoztatná, – ha elbutulásra nem is, de önkéntelen falanszteri, robotolásra alkalmas DEgeneráció létrehozásával.

Csodálkozzunk hát, hogy mára nemcsak orvosaink hagyják el Kelet-Európát egy másik világ által kecsegtető szebb jövőben reménykedve, de nyomdafestéktől még csöpögő egy-két-három nyelvű papirosokkal (Így. Röviden: papirosokkal) ülnek repülőre naprakész egyetemeink falai közt a tanári szakma legújabb módszertani vívmányait kitanult fiatal pedagógusaink is, miközben fenn magasló hon(?)atyáink frontális előadásra szorítkozva azt várják el a szakmában haldokló itthon maradtaktól, hogy csak adják át a „nagy tudást”, mely a „hatalmas monitor teszt” megírásához „elegendő lészen vala”? Miközben ítéleteiket és döntéseiket több évtizedes szakmai oktatói, vagy iskolaigazgatói tapasztalattal rendelkező szakemberek helyett politológiát, meg jogot végzett menedzserek meg vállalkozók hozzák meg, akik némelyike nem restelli sajátját úgy taníttatni, ahogy azt idehaza kellene.

Otthonnak nevezett államunk jelenlegi, de méginkább a jövő hónaptól leendő élenjáró vezetőinek azt kellene végre tudatosítaniuk, hogy nem azzal képes fennmaradni egy nemzet, hogy önvédelemre képes eszközök és állampénzek körüli spekulációk válfajainak kieszelésébe fekteti minden erejét, hanem, olyan dolgok teremtésére fordítja, mely a következő 30 generációt is alkalmassá teszi a túlélésre saját hazájában! És most már nem annak kellene a kérdésnek lennie, hogy az átlagfizetések kimutatásán a pedagógus fizetési szalagja milyen helyet foglal el, hanem inkább, hogy mennyit ér az a munka, melyet elvárnak a megítélt – pénz(ek)nek koránt sem mondható – kenyérbérért cserébe!

Ne csodálkozzunk hát kérem így a jövőben, ha kis hazánk villanyszekrényén az utolsó távozónak le kell majd kapcsolnia a biztosítékot.
Főként tehát, ennek elkerülése érdekében Közösségünk, a szlovák állam polgárai közösségének jövőjét csakis olyan közös ügyek mellett érdemes tovább szerveznünk, mely a következő 30 generációnak is élhető életet teremt. Ehhez kérjük, hogy ma, itt egy emberként mindnyájan álljunk ki, s ennek élén, mi is büszkén menetelve, (ahogy egykor itt Klapka tette), s kart karba öltve, szemléltessük: …a szlovák állam polgárainak egy jogállamban nem csak kötelezettségei, de jogaiis vannak.

Teremtsünk hát együtt élhetőbb, gazdagabb, szebb jövőt!
Köszönöm, hogy meghallgattak!