A kilátástalanság megöli a focit is!

Szinte hetente olvasok híreket a Rimaszombati VSK mély válságáról. Ilyenkor eszembe jut, hogy már a focit is elérte a régiót jellemző kilátástalanság. Az egykor élelmiszeripari központnak számító Rimaszombat és környéke ma már fényévekre van az ország többi régiójához képest. Az emberek nagy részének munkát adó gyárak többségét bezárták, a munkanélküliség duplája, sőt triplája az országos átlagnak, az életminőség pedig minden tekintetben rosszabb az ország többi régiójához képest.

Ez a helyzet most tovább romlik, mivel a reménytelenség már elérte a sportot, nevezetesen a sokak által kedvelt labdarúgást is. A futballcsapatok fokozatos elsorvadása már egy ideje jellemző a térségre, de most elérte a környék legpatinásabb klubját a Rimaszombati VSK-t is. Azt az együttest, amelynek 1908 óta íródó története során volt része sikerekben és kudarcokban egyaránt.
Emlékszem a kilencvenes évek végére, amikor az FC Tauris Rimaszombat 1996 őszétől három idényen át a szlovák I. ligában szerepelt.

A Mars superligában eltöltött 1997/1998-as szezonja pedig a klubtörténet legsikeresebb évadja lett. Hatodik helyüknek köszönhetően indulhattak az UEFA Intertotó-kupa 1998/1999-es kiírásában. Itt a második fordulóig jutottak. Az első fordulóban az északír Omagh Town-t 3:2-es összesítéssel gyűrték le, de az olasz Sampdoria már túl erős ellenfélnek bizonyult a második körben. Gyerekkorom egyik legmeghatározóbb futballélménye volt, mikor 1998. július 11-én apámmal ellátogattunk a rimaszombati városi stadionba, a Sampdoria ellni visszavágóra. Még soha nem láttam ilyen neves európai szinten jegyzett csapatot futballozni ilyen közel az otthonomhoz. A Luciano Spaletti által gardírozott keret olyan válogatott labdarúgókkal volt teletűzdelve, mint Siniša Mihajlovič, Alain Boghossian, Juan Sebastian Veron, Jürgen Klinsmann, Vincenzo Montella, Giuseppe Signori és Branislav Živkovič. A mérkőzés nagy élményt nyújtott számomra, hiszen Ľubomír Orabinec góljával 1:0-ra a rimaszombatiak nyertek, és a nevesebb futballisták közül láthattam játszani a Vincenzo Montella – Branislav Živkovič párost.

Innentől kezdve viszont egyre lejjebb csúszott a csapat. Az 1998/1999-es szezon végén már búcsúztak az első vonaltól, ahová csak a 2004/2005-ös évadban tértek vissza egy esztendő erejéig. Azóta lassú és fokozatos hanyatlás útjára lépett a gárda, és nagyon úgy tűnik, hogy 2016 őszétől, húsz év után ismét a harmadik vonalban szerepelhet.
Szomorú ezt leírni, mert tudom, hogy a mostani labdarúgás már inkább fogyasztási cikk, és ennek megfelelően Szlovákiában sincs tíz olyan csapat, amelyik ezeknek az igényeknek meg tudna felelni, de egy jó II. ligás Rimaszombati VSK-t (ha úgy tetszik, egy II. ligás gömöri DAC-ot), még mindig nagyon el tudnék képzelni a futballtérképen. Mekkora lenne, ha hazai meccseiket átlagban 2500-3000 néző látná, ha minden évadban a negyediktől rosszabb helyen nem végeznének (akár a Greuther Fürth a német Bundesliga 2-ben sok éven keresztül), szerethető lenne a csapat és jó hangulat uralkodna meccseiken. Nem kérek sokat, talán majd egyszer teljesül.