A puhakalap, az Új Szó, meg a rák

Hideg, ködös a hajnal, az ólomszínű ég alatt macskaléptekkel lopózik be a fény az utcákra, és festi át az éjszaka kékjét a nappal szürkéjére a házak falán. P. dideregve száll le a hattízesről, összébb húzza magán kabátját, igazít egyet sálján, és elindul a félüres városon át az irodába.

Saját lépteinek ütemére veszi fel agya a ritmust, és készül fel a mai számháborúra. Tekintetét mereven az aszfaltra szegezi: pocsolya, csikk, hamburgeres papír, kutyagumi, majd újabb pocsolya, csikk, és így tovább. Kereken kétezer-háromszáztizenegy lépés a vasútállomástól az irodáig. Egy megállóval a kórház kapuja melletti trafiknál.

A rutin és a megszokás nem enged. P. minden reggel megveszi Magdikától, a csontsovány trafikos nénitől az Új Szót és a doboz cigit. Összehajtja, a hóna alá csapja az újságot, majd az irodában, az üres kiskonyha zizegő neonjának fényénél akkurátusan kinyitja, és a reggeli három az egyben instant kávéját szürcsölve gyorsan át is futja. Ilyenkor nem zavarja senki, hiszen egy lélek sincs ilyen korán az irodában, ezek az ő szigorúan intim pillanatai. De sosem tartanak sokáig, főcím, nahát, esetleg a Focitipp, aztán kiugrik egy cigire, és addigra már megérkezik Marika, a hosszú lábú irodai asszisztens is, kezdődik a nap. Jöhet a bérszámfejtés, Sziszüphoszt sem ítélhették volna rosszabbra a Holtak Bírái.

– Egy doboz cigi és egy Új Szó lesz – hadarja P. karcos, reggeli hangján. Magdika, a trafikos néni már nyúlna is az újságért, amikor…
– Én nem tenném – szólal meg egy halk, de határozott hang P. háta mögött.
– Hozzám beszél? – fordul meg zavartan P., elsőre azt gondolván, hogy egy túl korán kelő dohányzásellenes aktivistával hozta össze a sors.
– Igen, magához. Nem vennék Új Szót a maga helyében – mondja az ismeretlen, alacsony, szemüveges férfi. Hosszú, fekete posztókabátot és puhakalapot visel.
– Khm. És miért is? – próbálja meg leplezni meglepettségét P. egy torokköszörüléssel. Bizony, most alaposan kizökkentették reggeli rutinjából.
– Az az újság maga a szenny. Piszkos pénz, piszkos, nemzetáruló ideológia van mögötte – mondja szenvtelen hangon a puhakalapos férfi.
– De hát én csak a reggeli kávé mellé… – mondja mentegetőzve P., már nem is igyekezve fenntartani a határozott bérszámfejtő álarcát.
– Látja, így mossák ki a maga agyát is. Ha igaz, felvidéki magyar ember lenne, már rég nem mérgezné az agyát ezzel az újságnak nem nevezhető pártfirkálmánnyal. Tudta, hogy rákot okoz?
-Rákot?
-Igen, rákot. Az orvosok kimutatták, hogy rákossá teszi az agyát, szépen lassan elsorvad, és meghal. Én a maga helyében letenném örökre. Kell ez magának?
– De hát én csak… – próbálkozik újra P., de cserbenhagyják a szavak. Betonkemény napi rutinját, állandóságát kártyavárként dönti össze a puhakalapos, alacsony, szemüveges férfi, szenvtelenül műti ki belőle a biztonságérzetet, mint egy sebész.
– Maga tényleg meg akar halni? Csúnya halál ám az ilyen magyarellenes firkálmány okozta agyrák, én mondom magának. Előbb csak a nemzeti ünnepek dátumát felejti el. Majd fizikai fájdalmat okoz egy Mága Zoltán koncert meghallgatása is, és sorban jön a többi tünet. A végstádiumú betegeknek az iszonyatos delírium közben megjelenik a Jánošíknak öltözött Bugár Béla. „O tom potom” -ezt suttogja a fülükbe puha hangon, egészen addig, amíg meg nem halnak. Mindezt klinikai tesztek bizonyítják. De ha maga így akar meghalni…
– Nem akarok meghalni! Nem! – kiált fel P. Lába alól kicsúszik a talaj, térdre zuhan egyenesen a pocsolyába, nadrágja azonnal megszívja magát az utca levével. A markában tartott apró szétgurul az aszfalton.
– Jól van, tudom, tudom. Semmi baj, nyugalom. Tudom, milyen ez, elkapja az embert a para, és bumm, eldurran az agya – a puhakalapos lehajol hozzá, jéghideg kezével megérinti az összetört bérszámfejtő félelem rózsáitól piros arcát. P. orrát levendula és kén illata csapja meg.
– Mit tegyek? – zokogja halkan P.
– Talán még nincs túl késő. De meg kell ígérnie, most azonnal felhagy ezzel a káros szenvedéllyel! – suttogja a puhakalapos. – Az Új Szón kívül is van élet! Felmegy az internetre, és mostantól onnan tájékozódik. Gondolkodó hírportálokat olvasson, olyanokat melyek igaz körképet mutatnak arról, milyen a Felvidék ma! Azok majd segítenek, visszafordíthatják a folyamatot! Higgyen nekem, igaz magyar ember válik magából!

A puhakalapos feláll, egy utolsó, szánakozó pillantást vet P.-re, majd megfordul és elindul. Pár lépés után megáll, megmerevedik. Fekete posztókabátja hirtelen szárnyakká változik, hatalmas szárnyakká. Széttárja őket, majd lassú, méltóságteljes csapásokkal felemelkedik, és eltűnik a légben. Szárnycsapásai nyomán felszakadozik az ólomszürke felhőtakaró, és az ég megnyugtató kékje mosolyog P.-re a magasból.

– Köszönöm… – rebegi elhaló hangon P., és könnyáztatta arcát megsimogatják a feléledő napsugarak.

XXX

Dohos és szűk a terem, dróton lógó, csupasz villanykörte szánalmas fénye világítja csak be a szürke fémből készült öltözőszekrényeket. A sötét sarkokban patkányok motoznak, a plafonról potyog a vakolat, a penész félelmetes Rorschach-ábrákat rajzol a falra. Éles nyikorgással nyílik az egyik öltözőszekrény ajtaja, a puhakalapos fáradt sóhajjal fejti le magáról a kincstári szárnyakat. Gondosan leporolja őket, majd beakasztja a szekrénybe, és fájó karjait nyújtóztatja.

Egyszerre csapódik az ajtó, léptek zaja hallatszik – egy hihetetlenül izmos, ágyékkötős, izzadt görög érkezik. Ránéz a puhakalaposra, bólint. Amaz visszabólint.

A görög leül egy padra, lapáttenyerét vizsgálgatja, mely tele van bőrkeményedéssel, vérhólyagokkal. Majd felnéz.
– Milyen napod volt, Zsolt?
– Nem volt valami sikeres – morogja a puhakalapos – ma csak egy sikerült.
– Mennyi van még hátra?
– Tizenhatezer – háromszázhatvanhárom. Kettő. Az egyik most kapott szívrohamot.
– Ebben a tempóban nem fog sikerülni. Pár hét múlva jönnek a választások.
– Azt hiszed, én nem tudom, Sziszüphosz? Azt hiszed, én nem számolom a perceket? Állandóan itt kattog a fejemben az óra, és úgy érzem, lassan megőrülök. Ha nem fog sikerülni, kezdhetem elölről – csattan fel a puhakalapos.
– Mennyi ember kell naponta?
– Nyolcszáztizennyolc.
– És ma csak egy sikerült?
– Egy.
– Bizonyisten, nem cserélnék veled, Zsolt. Nekem csak azt az átkozott követ kell görgetnem. Gonosz egy isten volt, aki erre ítélt téged…

S a csupasz villanykörte villan egyet, majd végleg kialszik.