Kozmonauta vs. Asztronauta, az űrkiállításról más szemmel

A budapesti Millenáris parkban március 15-ig látható a Gateway to Space kiállítás. Mi is megnéztük az űrkutatás történetét és jövőjét interaktívan bemutató tárlatot. A végén csak azt nem tudtuk eldönteni, tudománynépszerűsítés, vagy vásári lehúzás áldozatai lettünk-e?

A kiállítás a látványos bevezetőn kívül gyakorlatilag teljesen időrendben halad. Ami azt jelenti, hogy az első ötletek és tudományos fantasztikus ábrándok után, a kezdetleges rakéták és (had)tudományos kísérletek felvázolásával indul, majd pedig az űrverseny bemutatásán keresztül a jelenkor és a jövő űrkutatási projektreivel is megismerkedhetünk.

Egy ilyen koncepció szükségszerűen mindig szubjektív, a látogatónak az elmúlt 100 év tudományos és technológiai fejlődéséből csak egy ízelítőt lehet adni. Nem mindegy azonban, hogy milyet.

A kiállításból például sok mindent megtudtunk az űrutazás atyjaként számon tartott Wernher von Braun korai gyermekkoráról. Von Braun munkájáról is sokat láthattunk, hiszen zseniális mérnök tudása nélkül az amerikaiak talán sose jutottak volna el a Holdra. Az azonban valahogy kimaradt, hogy von Braun Hitler náci pártjának tagja volt. Illetve csak utalásokat olvashattunk arról, hogy von Braun tervezte a hírhedt V-1-es és V-2-es rakétákat, amelyekkel a Harmadik Birodalom Londont terrorizálta. Az pedig a szégyenletes elhallgatás kategóriájába tartozik, hogy a kiállítás szervezői egy árva szót sem ejtettek a zseniális mérnöknek a második világháború utolsó szakaszában betöltött szerepéről. Von Braun ugyanis a buchenwaldi haláltábor foglyaival gyártatta a rakétákat, a nácik talán legfélelmetesebb fegyvereit. A foglyok számára a rakétagyár egyet jelentett a biztos halállal, hiszen erősen mérgező vegyszerekkel kellett dolgozniuk mindenféle védőfelszerelés nélkül. Ez is az űrkutatás történetéhez tartozik.

Talán nem kell hogy csodálkozzunk von Braun rémes tetteinek elhallgatásán, hiszen a háború után az ő zsenije volt az amerikai űrprogram legerősebb motorja. Az Apollo-program nélküle soha nem jöhetett volna létre. Érthető tehát, hogy az amerikaiak nem reklámozták és ma sem reklámozzák a legértékesebb szakemberük háborús bűntetteit. Így aztán a NASA társszervezésével létrejött kiállításban sem említik ezt sehol, miközben mind a tizenhét Apollo küldetésről részletesen olvashattunk az installációkon. Egyébként von Braunt soha nem vonták felelősségre tetteiért.

A kiállításra amúgy egész végig jellemző az amerikai perspektíva. Ezt jelzi, hogy a kísérőszövegekben még a szovjet űrhajósokat is jobbára asztronautának nevezik, nem pedig az orosz terminológia szerint kozmonautának. Ebben a szellemben állították ki az attrakció nagy részét alkotó, a szovjet-amerikai űrversenyt szemléltető exponátokat is. Az űrkutatás történetének jelentős részét nyilván a hidegháború két szuperhatalmának vetélkedése fémjelzi, de 1989 óta azért sok minden történt. Ugyanezen a területen ma is a két legnagyobb szereplő az USA és Oroszország, de jelentős űrprogrammal rendelkezik már Európa is (ESA), de említhetnénk a rohamléptekkel fejlődő Kínát, vagy akár Indiát is. Azt elnézzük, hogy a napokban fellőtt észak-koreai műhold kimaradt.

Érdekes epizód az űrjégkrém esete. Az egyik vitrinben annak a „dehidrált-fagyasztott” édességnek a csomagolása látható, amit ugyan kereskedelmi forgalomban árultak, de a fáma szerint az űrhajósok is fogyasztották. Ezzel csak az a baj, hogy nem igaz. Egy ismert tudománynépszerűsítő oldal, az IFLScience a kiállítástól függetlenül kiderítette, hogy a jégkrémet nagy valószínűség szerint sosem pakolták a múlt századi űrhajósok ellátmánya közé. Az Apollo 7 legénységének tagja, Walt Cunningham a portálnak megerősítette, hogy sosem evett az űrben ilyet. Az ügy kapcsán a NASA kutatói elmondták, egy ilyen ételt egyébként sem szerencsés a súlytalanságban fogyasztani, mert a leváló darabkák szanaszét repülnének, és megkárosítanák a berendezéseket. Máskülönben manapság már a Nemzetközi Űrállomásra szállítanak fagylaltot. A kiállítás egyik paneljén olvasható az is, hogy az Apollo 7 háromfős legénysége egy titokzatos megfázásos betegséget szedett össze az űrrepülés során. Cunningham ezt is megcáfolta, a hír csupán a korabeli sajtóban terjedő kacsa volt.

A kiállítás maga a tudományos eredmények mélyebb megértését nem egyáltalán nem szolgálja, valószínűleg nem is ez a célja. Nem ambicionál elmagyarázni semmit, ami absztraktabb gondolkodást igényel, pedig azért erre is van példa a hasonló rendezvényeken (lásd a Csodák Palotája). A kiállítás alapvetően az élményre, nem a gondolkodásra épít, ezt támasztja alá a rengeteg felvonultatott makett. Az űrkapszulák, űrsiklók stb. kicsinyített másai, az űreszközök berendezései és a néhai Mir űrállomás életnagyságú makettje mind ezt szolgálják. A szó szerint megtapogatható élmények talán legjobb példája a “holdkőzet simogató”. Itt egy lyukon át piszkálgathatunk egy plexidobozba zárt a Holdról származó meteoritdarabot. Ehhez hasonló az egyik termek közti átjáró, ahol rengeteg funkció nélküli kapcsolót lehet fel és le pattintgatni, vagy kábeleket dugdosni, ami a gyerekek számára biztosan érdekes.

Itt pedig elérkeztünk a kiállítás kulcsszavához, a gyerekekhez. Az installációk élményszerűsége és bizonyos értelemben felszínessége egyértelműen jelzi, hogy a Gateway to Space a tíz éves korosztályig van belőve. A kiállításon mindent meg lehet tapizni, a funkciótlan kapcsolókat lehet kapcsolgatni, az utolsó teremben pedig egy igazi vidámpark kapott helyet. A 3 tengely mentén forgó giroszkóp mellett további ötszáz forintokért repülőgépszimulátorok sora, légpárnás szerelőszék és pattogatott kukorica várja a látogatókat.

A program célcsoportjának ismeretében talán jobban érthető a holokauszt-szál kimaradása is. Ha a kiállítás célja az űrprogramok népszerűsítése, azt az alsó tagozatos látogatókban biztosan eléri. Az ehhez hasonló programok pont ezért fontosak, mert néha a felnőtteknek is nehéz elmagyarázni, hogy valóban miért van szükség a csillagászati összegeket felemésztő űrkutatásra. Valahogy tehát meg kell győzni a (jövendőbeli) választót arról, hogy adójának nem kis részét méregdrága eszközökre költhessék. Esetenként aztán ezek a rakéták és más berendezések egy szempillantás alatt porrá égnek az atmoszférában, de persze közben hozzásegítenek olyan tudományos eredmények megszerzéséhez, amelyekre másként nem tehetnék szert.

A kiállításra a belépőjegyért fejenként 3600 forintot fizettünk. Ez a felnőtt jegy ára, persze más jegytípusok népes családjából is válogathat az érdeklődő. Ez nem is olyan kis összeg, ha figyelembe vesszük, hogy Budapesten 3000 forintért már drágább kategóriás színházjegyet is vehetünk, a mozijegyekről meg nem is beszélve. De nem ennyibe került a móka. A tárlat végén a „vidámpark” egyes attrakciói 500 forint /fő/alkalom tarifával működnek. Ez további 1000-1500 forintot jelenthet fejenként.

Mindezek ismeretében úgy tűnik, hogy a Gateway to Space kiállítás jó példája a kiváló marketinggel eladott dobozolt levegőnek. A rendezvényt ugyanis kétséget kizáróan óriási reklámkampány kíséri, látszik, hogy profi marketingcsapat dolgozott rajta. A pénzünkért kapott szolgáltatás azonban enyhén szólva is kevés és silány. Mindenesetre jó biznisz lehet 4000+ forintért árulni pár papírmasé/műanyag utánzat megtekintését.

A marketing tényleg jó: