A migránsfóbia árnyékában
A 2015-ös évben robbanó migránsválság jelentősen megviseli az Európai Unió tagállamainak lakosságát, és ismét egy visszatérő kihívás elé állítja a közösséget. Az erősödő bevándorlásellenesség nem csak nyugati célországokban tapasztalható, hanem a minimálisan érintett közép-európai régióban is. Robert Fico és Orbán Viktor egyaránt ugródeszkaként használják a migránsválságot, hogy beleszólhassanak egy sokkal fontosabb témába, az EU hatáskörének és alapvető koncepciójának több évtizedes vitájába.
A napokban a SME-ben közzétett felmérés (most először készült ilyesmi a pártpreferenciák alapján) szerint a KDH választóin kívül minden más jelentősebb párt támogatói számára problémát jelentene, ha a településükön, netán a közvetlen szomszédságukban egy iraki keresztény család élne. Az már csak ínyencség, hogy megkérdezettek közül az MKP-val szimpatizálók vezetik a listát 85 százalékkal, de a hídasok 64 százalékának is gondot jelentene egy közel-keleti keresztény család a környezetükben.
A közösségi médiából és a kormányzati (Fico- és Orbán-kormányok) kommunikációból özönlő negatív tartalmak láttán, egyáltalán nem meglepő az eredmény. Kevés a témában tapasztalt szakértő idehaza és Magyarországon egyaránt, akik nem másod vagy harmadkézből szerzik az információkat, ráadásul nem csak egyféle szemszögből értelmezik a helyzetet. S mivel a szlovákiai magyar trendszerűen és elsődlegesen a magyarországi hírforrásokból tájékozódik, mindez jelentősen befolyásolja, hogy negatív és előítéletes legyen a bevándorlókkal kapcsolatban. Ebben pedig további támaszra lel az MKP kommunikációjában is, lásd a kvóta-ellenes aláírásgyűjtő kampányát. Emlékezzünk csak, milyen nagy felháborodást váltott ki a bősi menekülttábor újranyitása! Holott pont ez lett volna a megfelelő alkalom, hogy bemutatásra kerüljenek a hazai tapasztalatok, indulatoktól mentesen, a múltban Bősön megfordult menekültekkel és bevándorlókkal kapcsolatosan. A nyilvánosság szinte semmit sem tud a múltban itt elszállásolt menekültek sorsáról: hazatértek, netán beilleszkedtek valahol Szlovákián belül…
Azonban nem ez az egyetlen érdekesség, hanem EU-val szembeni az egyre erősödő szlovákiai magyar és MKP-s kritika is. A 2004-es EU-s csatlakozás előtti időszakban az euroatlanti integráció támogatottságának felmérései során kiemelkedően pozitív volt a szlovákiai magyarság hozzáállása. Sokan vélhetően jelentős elvárásokkal tekintettek az EU-s tagságra, ráadásul joggal, főleg a regionális különbségek csökkentése, az általános jólét növekedése és szlovák-magyar belügyi vitás kérdések rendezése kapcsán (Beneš-dekrétumok). Alapvetően ez nem lett volna egy következetlen hozzáállás, csakhogy a szocialista rendszer hosszantartó társadalmi beidegződései miatt, természetesnek vélték, hogy majd az EU önmaga észleli a szlovákiai magyarság problémáit és megoldja azokat. Sokan egyfajta megregulázó szereplőként tekintettek ekkortájt Brüsszelre, főleg az első és második Fico-kormányok tevékenysége idején. Az EU-s tagságtól várt eredmények elmaradtak minden téren, amely nem kis részben a szlovákiai magyar politikai és civil érdekképviselet felkészületlenségében is keresendő. Kapcsolati háló, rendszeres pályázatok, közösségi márkaépítés, ezek mind meglehetősen gyenge lábakon állnak, vagy épp sehogy se, 12 évvel a csatlakozás után. Eközben egyetlen biztos pont van a közösség számára: a magyarországi elvi és anyagi támogatási rendszer.
Az Orbán-kormányok segítsége nélkül még a mostaninál is sanyarúbb helyzetben lenne a szlovákiai magyar érdekképviselet és kulturális szféra. Emellett viszont nem elhanyagolható mértékű az Orbánék EU-s kritikája sem, amely sokkal aktívabb és kiterjedtebb a Ficoéknál. Míg előbbi javarészt keresi a kritikus pontokat (a magyar belpolitika, alkotmányosság és jogrendszer különböző tereiben), addig utóbbi csak olykor-olykor kerül konfliktusba Brüsszellel. Ficoék korántsem fogalmaznak meg látványos narratívákat a szlovákiai társadalom és jogrendszer átalakításáról. E folyamatok azonban egy irányba mutatnak: az EU-val szembeni elégedetlenség felé és az eltérő gondolkodás felé, pontosabban a nyugat-európai elit föderatív pártisága vs. az új tagállamok nemzetállami felfogása miatt. A vita, amely a Közösség kialakulása óta tart az alapító államok között, az Európai Egyesült Államok és a Nemzetállamok Európája koncepciói kapcsán, a tagállami és a közösségi hatáskörök megosztottsága, a szakpolitikák kialakítása terén, stb.
A migránsválság tehát a 2000-es évek viszonylagos vitamentessége után, újra felizzította a legrégebbi EU-s diskurzust, látva a brüsszeli központ és az egyes tagállamok tehetetlenségét. Mindez pedig, ha egyszerűsített szűrőkön keresztül, de megjelenik a szlovákiai magyarság körében is, meglehetősen negatívan. A kérdés már csak az, hogyan lehetne az Orbán-Fico féle, EU-t kritizáló összeborulást a kisebbségi közösségünk egyre égetőbb problémáinak megoldásra fordítani. Ám ehhez előbb nekünk is ki kéne találnunk, hogy mit akarunk a jövőben önmagunktól, a kormányunktól, Magyarországtól és az Európai Uniótól.
A szerző a Méltányosság Politikaelemző Központ elemzője
