Ki a bűnbak?

Berényi József bejelentette, hogy felajánlja lemondását az MKP elnökségének. Ha elfogadják, nagyon nagy tehertől szabadulhat meg ő maga, és a párt is. S ha minden jól megy, meg lehet húzni azt a vastag vonalat, amit már hat éve meg kellett volna a múlt és jövendő között.

Berényi lemondása szimbolikus cselekedet. Pontot tehet a hat éven át tartó bizonytalankodás, és néha az esetlenség és dilettantizmus határát súroló vergődés végére. Az MKP háza táját ebben a hat évben nem a mérséklődés és az új utak keresése, hanem az izompolitika jellemezte, és a választásokon bebizonyosodott, hogy ezzel nem lehet megugrani a parlamenti küszöböt, s ismét elveszett százezer szavazat.

Óriási tévedés lenne azt hinni, hogy ez a százezer szavazat százezer ősemkápést jelent. Rengetegen szavaztak fogukat összeszorítva az MKP-ra még úgy is, hogy nem értettek egyet a támadó jellegű kampánnyal, a migránshisztériával, a trükközésekkel, a moszthídazással és a visszafogottabb, ám továbbra is jelen lévő árulózással.

Ezek az emberek többnyire azért szavaztak az MKP-ra, mert fontos lenne számukra egy mérsékeltebb etnikai politizálás és érdekképviselet, és ezt az elitista és simulékony húrokat pengető Hídban egyszerűen nem találták meg, vagy épp nem szeretik Bugár Bélát. Ezek az emberek már unják a táborokat és zászlókat, azt, hogy a vezetőink állandóan egymás torkának esnek, és hogy végső soron végül mindent a választókra fognak.

Ezek az emberek unják a jó magyar-rossz magyar címkéket, amit mindkét fél osztogat. Unják az árulózást, libsizést és a nácizást, a leegyszerűsítéseket. Ezek az emberek azért szavaztak az MKP-ra, mert reménykedtek abban, hogy ha a párt bekerül a parlamentbe, talán egyenlő partnerként sikerül majd kiegyezni a Híddal, és kialakítani egy értelmes érdekképviseletet.

De térjünk vissza Berényihez. Szomorú volt látni, hogy a pártelnököt hogyan emésztette fel a hat év az MKP élén. Egy politikában felnőtt emberről van szó, tulajdonképpen az önálló magyar politizálás kezdeteitől jelen van a közéletben, liberális, nyitott politikusként indult. 2010-ben, az első választási vereség után a pártszékházból szabályosan elmenekülő Csáky Pál őt küldte le az újságírók közé bejelenteni az MKP kudarcát, és emlékszem, látszott rajta a megrendültség, úgy tűnt, komolyan megviselte a bukás. Akkoriban az újságírók jó része úgy gondolta, hogy nyugodt természete és építhetősége miatt neki kell a pártelnöki posztra lépnie.

Ám történt egy óriási hiba. A pártreform ugyanis nem csak az elnök és a látható vezéregyéniségek, hanem a háttéremberek lecseréléséből is áll. Ez nem történt meg, Berényit pedig bedarálta a párt belső rendszere, a tanácsadók, a régi bútordarabok, a suttogók, a hataloméhes ruék, és a nagy játékokat játszó Fidesz árnyéka. A pártelnök minden volt, csak nem nyugodt és építhető, nagyon gyorsan zárkózottá, paranoiddá vált, beszippantotta az intrika, amit még a Trónok harca forgatókönyvírói is megirigyelhetnének. Túlságosan is a tanácsadóira hagyatkozott, szép lassan elszakadt a szlovákiai magyar valóságtól. S ez egy hat éven keresztül tartó hibasorozathoz vezetett. Mindez a mostani választási eredményben csúcsosodott ki, a bűnbak pedig nem egyedül ő, hanem a teljes apparátusa, azok, akik az elmúlt hat év politikájáért viselik a felelősséget. Most, ha feláll az elnöki székből, Berényi ismét saját útjára léphet, visszatalálhat önmagához, ha maradt még benne egy szikrányi is a régi Berényi Józsefből.

Az MKP elnöki székét jó esetben egy pragmatikus, mérsékelt, pozitív beállítottságú politikus foglalja el. A Paraméter például Menyhárt Józsefről, az MKP új „üstököséről”, vagy a konfliktuskerülő Bárdos Gyuláról beszél. Előbbi még túl fiatal és tapasztalatlan egy párt vezetéséhez, utóbbi pedig talán túlságosan határozatlan. De mindketten pozitív üzenetet hordoznak, Menyhárt József egész kampányára jellemző volt ez a hangvétel, Bárdos pedig már évtizedek óta sikeresen tud mindenki barátja lenni, és az elnökválasztási eredménye is azt mutatja, képes megszólítani az embereket.

Ám egyetlen lehetséges MKP-elnökjelölt sem lehet sikeres, ha nem takarítja ki Augeiász istállóját. Az MKP számára a jövőre nézve egyetlen jó út van: nem ellenségképre, hanem pozitív, őszinte üzenetekre építi a politikáját, és leül tárgyalni a Híddal. Á

Hozzá kell tenni, a szlovákiai magyar politikai érdekképviselet jövője nem csak rajtuk múlik. A Hídnak is bele kell néznie a tükörbe. Bugár Béla ugyan nem teheti meg, hogy lemond, hiszen még nem sikerült a „koronaherceg-kinevelési” projekt – ha távozna, széthullana alatta a párt. Ugyanakkor reálisan kell szemlélnie a helyzetet: a Hídat a szlovák szavazók vitték be a parlamentbe, az MKP pedig egyszerűen túl sok helyen verte meg a pártot ahhoz, hogy elbagatellizálhassa a dolgot.

Ellenben azt sem teheti meg, hogy a Híd parlamenti bejutásával takarózik a jövőben, nem folytathat erőpolitikát az MKP-val szemben. Alázatosan kell viselkednie, ha azt akarja, hogy a magyar érdekképviseletnek a jövőben hangja legyen ebben a választások utáni káoszban, neki is meg kell ragadnia a söprűt a takarításhoz, és minden kompromisszumkészségét elő kell vennie, hogy megtegye a helyes lépéseket.

Mi, a szlovákiai magyarok már benyújtottuk a számlát. Most csak annyit tehetünk, hogy hátradőlünk, és várunk. És reménykedünk, hogy végre meglesz a mi akaratunk.