A Sas – sport és nem kabaré

Eddie, a sas – a legújabb sportfilm, ami ugyan nem tartogat meglepetéseket, de legalább annyira szívmelengetően kedves, mint a filmre vitt Eddie Edwards karaktere. Mert az utolsók is lehetnek győztesek.

A sportfilmek többségének nem túl kacifántos a sztorija: adott egy hős, aki elé számtalan, legyőzhetetlennek tűnő akadály hárul, hogy elérje célját – világrekordot állítson, megnyerje a bajnokságot, kiüsse ellenfelét és az élre kerüljön. Még akkor sem adja fel, amikor teljesen kilátástalan a helyzet, konok elszántsággal halad a cél felé, a kedvéért persze összeállnak a csillagok, és az utolsó pillanatban berúgja a győztes gólt, neki lengetik a kockás zászlót vagy padlóra küldi az ellenfelét. Majd mindenki őt élteti. De nem csak a győzelem reményéért szeretjük a sportfilmeket. Azon kívül, hogy szórakoztatóak, és kiszakítanak egy kis időre a való életből, van még itt pár dolog a háttérben.

A sporttörténetek insprirálnak. Annak ellenére, hogy a korrupció, a bunda botrányok egyre gyakrabban szerepelnek a szalagcímekben, a világklasszis sportolók teljesítményükkel és izzadságszagú eredményeikkel még mindig az egyik legnagyobb példaképek lehetnek, ráadásul képesek arra ösztönözni még a leglustábbakat is, hogy ők is a lehető legtöbbet hozzák ki magukból – nem csak a sportban.

A sportfilmek megérintenek. „A győzelem izgalma, a vereség fájdalma”- hangzott el egy ősrégi ABC introban. A rajongók – legyen szó bármilyen sportról – pontosan tudják, mekkora élmény, ha győz a kedvenc csapatuk vagy milyen szívbemarkoló csalódás tud lenni, ha éppen veszít. Ugyanígy tudunk izgulni egy-egy jól kidolgozott és megformált karakter sikeréért, és ujjtördelve drukkolunk neki a győzelemért, a világrekord megdöntéséért.

A sporttörténetek miatt elhisszük, semmi sem lehetetlen. A lehetetlen amúgyis csak egy nagy szó – legalábbis Muhammad Ali szerint.

A hagyományos sportfilmekkel szemben viszont itt van Eddie Edwards sztorija – egy munkáscsaládból származó, szemüveges brit srácé, aki gyerekkora óta az olimpiára készült, habár se erőnléte, se tehetsége nem volt. Esetlen, naiv, fura alak, az a tipikus lúzer, akiből a kortársai hülyét csinálnak és még a saját apja is bolondnak nézi. Mégis! Megvolt benne a sokakból hiányzó akaraterő és a makacsság. Bár a média szívesen állította be, mint a legbénább síugró, azért nem volt egészen reménytelen: kevésen múlt, hogy az 1984-es olimpiára kijusson, a keretbe viszont akkor nem fért bele.

Ezután felfedezte magának a síugrást. A brit olimpiai bizottság azonban nem könnyítette meg a dolgát, szigorított a kijutás szabályain, de ő akkor sem hátrált meg. Ezen a ponton a történet kissé elszakad a valóságtól, Eddie ugyanis edzései során – amelyek inkább esetlen próbálkozások voltak részéről -, belebotlott a sípálya karbantartójába, Bronson Peary-be (Hugh Jackmen), aki korábban a sportág hatalmas reménysége volt, és némi huzavona után vállalta a felkészítését. A valóságban Eddienek nem volt segítsége, egyedül küzdött meg az akadályokkal. A Calgary téli olimpián viszont végül 60 év után ő volt az első brit, aki síugrásban versenyezhetett, miközben a közönség és a média kedvence lett.

A filmben Hugh Jackman nagyszerűen hozza a nagymenő, ám lecsúszott, alkoholista figurát, de neki nem volt nehéz dolga, hiszen Peary szerepét rá írták. A Kingsman Tökije, Taron Egerton viszont csupa meglepetés: igazán szerethetővé teszi az ügyetlen, tesze-tosza karaktert, még ha néhol túl is tolja az idiótát, de játéka sosem csap át sértő karikatúrába. Érdemes lesz a későbbiekben odafigyelni rá! Plussz: kettejük között remekül működik a kémia.

Az Eddie, a Sas ráadásul tökéletesen egyensúlyoz a sportfilmekre jellemző drámaiság és a vígjátékokra hajazó stíluselemek között. Az unalomig elcsépelt „nem a győzelem a fontos, hanem a részvétel” pedig ezúttal teljesen új értelmet nyer – a sportfilmek csúcspontjának tartott első hely, az érem, és az elsöprő siker hiányában is képesek vagyunk Eddievel együtt átélni azt a katartikus pillanatot, mikor nem töri össze magát a sáncon, és utolsóként ugyan, de emelt fejjel abszolválja az olimpiát. Szívhez szóló, őszinte és inspiráló! A bennünk lakó bénázó Eddie imádni fogja!