A Nem Szabad Újságok, avagy a szlovákiai magyar sajtó öt halálos bűne

Arról, hogy milyen gyászos állapotban van a szlovákiai magyar sajtó, már értekeztem párszor a Trafikon. A legutóbbi eset is bizonyítja, hogy mennyire mélyen vagyunk, és mennyire messze van a fény az alagút végén. Erősen szubjektív, vitaindítónak szánt írás következik.

Fekete címlappal jelent meg a Szabad Újság április 6-án. 0 Ft – újabb szög a felvidéki magyar értelmiség koporsójába – állt a címlapon. A szerkesztőségi jegyzet szerint a határon túli magyar kultúrát támogató budapesti Bethlen Gábor Alap (BGA) megtagadta a támogatást a laptól. „A magyar kormány korábban ahhoz a feltételhez kötötte a segítségnyújtást, hogy a Magyar Közösség Pártja bekerül a parlamentbe” – olvasható a jegyzetben.

– ezt írja a mai Új Szó Az MKP sajtóját bünteti a Fidesz című címlapos cikkében.

Az is mennyire szomorú dolog már, hogy a Szabad Újság “szabadságharca” csak két héttel a kirobbanása után került bele a sajtó vérkeringésébe, és kezdett pörögni a Facebookon is, pedig ott még azt is elolvashatja az egyszeri netező, mit evett 20 éve nem látott osztálytársának sógornője vacsorára. Pedig ez a sztori megér egy-két ajtócsapkodást. Ha jobban megnézzük, feltárul előttünk a szlovmagy sajtó végtelen nyomora, a helyi médiát uraló klientelizmus, pártoskodás, függés, a hatalmi harcok, a métely. Ennek az állapotnak a hatásai pedig bőven túlmutatnak az agonizáló szlovákiai magyar sajtóközeg belterjes keretein – a már régen nem egészséges helyi közélet, az értelmiség, a szellemi műhelyek, a közbeszéd fokozatos leépülését, agóniáját és dicstelen halálát hozzák.

Az, hogy ez a helyzet állt elő, három tényezőnek tudható be: a politikai harcoknak, a kis piacból adódó pénztelenségnek, és a szlovákiai magyar közösség provincializmusának.

A folyamatábra egyszerű, mint a szög. Egy kis, szegény közösséget – pláne az információs forradalom kellős közepén – a sajtón keresztül lehet a legjobban manipulálni. A politika tehát kliensrendszert alakított ki a sajtótérben: a szegény, pénzhiánnyal küzdő sajtótermékeket “megveszi”, forrásokhoz juttatja, vagy épp maga alapít pártközlönyöket, tartalomgyárakat. Természetesen mindezt nem a pártkasszából csinálják, hanem alapokon, strómanokon keresztül, vagy akár szlovák és magyar közpénzek “manipulálásával”. Mindezt egyébként egy öntudatos, demokratikus, fejlett és gazdag közösség meg tudná akadályozni, de egy szegény, a diktatúrák évtizedes örökségét és beidegződéseit cipelő, provinciális közösségben lehetetlen vállalkozásnak tűnik ennek felszámolása. Persze harcolni lehet ellene, és a sajtóközeg harcolhatna is, de nem teszi. S hogy miért nem? Álljon itt a szlovákiai magyar sajtó öt halálos bűne.

1. A könnyebb út

A szlovákiai magyar sajtó évtizedes lemaradásban van a világhoz képest, ez sajnos tény. Ezért is dicséretes, hogy az információs bumm kellős közepén egyre több sajtótermék alakul. A kérdés azonban az, hogy miből – pénz ugyanis nincs ebben az iparban errefelé. Egy sajtótermék azonban a szlovákiai magyar közegben végeredményben meg tud élni, ha a könnyebb utat választja, és feladja az integritását. A kicsi és szegény közösség kevés vállalkozást, kicsi reklámpiacot – ergo kevés, kizárólag a piacról élő lapot – tud fenntartani. A nehezebb út, a közösségi finanszírozás, vagy akár a fizetős tartalom pedig errefelé egyelőre nem divat, főleg nem az online térben, ezért nem is próbálkoznak vele. A lapok többsége tehát rászorul a támogatásra onnan, ahol van pénz: a politikai közegből. Jönnek a pénzes mikulások, strómanok és szürke eminenciások, akik eurótízezrekkel dobálóznak, de többnyire nem a saját eurótízezreikkel, hanem az adófizetők pénzével, mondjuk a Bethlen Gábor Alapon, vagy a szlovák kisebbségi kulturális támogatásokon keresztül. A sajtótermék pedig előbb vagy utóbb beadja a derekát…
A Szabad Újság már másodszor került ilyen pénzosztási slamasztikába: most a Bethlen Gábor Alap pénzosztó atyaúristenei vonták meg a dellát, korábban pedig A. Nagy László exkormánybiztos faragta meg az MKP holdudvarához tartozó lap támogatását, tulajdonképpen bevallottan politikai okokból. Nem lennék most Szabad Újság, az hótziher.

2. Az ambíció és a kritikai gondolkodás teljes hiánya

Az újságírók mifelénk is büszke népek, de lassan egy évtizednyi szakmában eltöltött év után is keveseket ismerek (azért vannak páran, de csak páran), akiknek van is okuk büszkének lenni munkájukra. Az átlag szlovákiai magyar újságíró sajnos manapság nem ambiciózus, nem mer kérdezni, kerüli a kényes témákat – vagy ha mégis beleáll egy témába, azt többnyire pártukázra, politikai koncepció alapján teszi. Ennek köszönhető – na meg a már említett pénzügyi függésnek – hogy teljesen hiányzik az oknyomozó és tényfeltáró újságírás, alacsony a közbeszéd minősége, nagyon kevés a valóban ütős interjú, fontos társadalmi és közösségi jelenségek sikkadnak el azért, mert nincs, aki írjon róluk. A sajtómunkások többsége nem a demokrácia őrkutyája, vagy alapos és komoly kutató/írástudó, hanem csak fűt és világít a lapban, ahol dolgozik. Azt a néhány rutinos profit és feltörekvő fiatalt – mert van azért a helyi sajtóközegben is néhány kiemelkedő újságíró – visszahúzza és előbb-utóbb demotiválttá teszi ez a mocsaras, depresszív közeg.

3. A vezéregyéniségek hiánya

Soroljon fel öt vezető szlovákiai magyar vezető újságírót. Na, most még ötöt. Nem könnyű, igaz? Pedig lapból, magazinból, hetilapból, hírportálból rengeteg van errefelé is És jó újságíróból is van pár. Csak nincs, aki irányítsa őket. Nincs, aki összefogná őket, aki szellemi műhelyt alakítana velük, nincs, aki motiválja őket, egyengesse szakmai útjukat. Aki véresen komolyan veszi az újságírói etikát, és arra ösztökéli kollégáit is, hogy mindig eszerint dolgozzanak, bármilyenek is a körülmények. Pedig ilyen független emberekre olyan szükség van, mint egy falat kenyérre.

4. Politizáló újságírók

Nincs azzal baj, ha egy újságírónak van véleménye, konzervatív, vagy épp liberális, jobboldali vagy baloldali, és bevallottan egy értékrend szerint dolgozik. Azzal sincs baj, ha egy újságíró egy politikai párt értékrendjét jónak és követendőnek tartja, bár ilyenkor már vékony jégen jár, hiszen könnyen eljuthat oda, hogy becsukja az egyik szemét, vagy mindkettőt, ha a párt bűneiről esik szó. Azzal azonban baj van, ha bevallottan párttag, neadjisten politikai pályára lép, és egész tevékenységét ennek rendeli alá. A politikusi és az újságírói szakma között ugyanis csak egyirányú az átjárás. Lehet újságíróból politikus, vagy kaphat pártjelölti posztot a törvényhozói/végrehajtói hatalomban (lehet mondjuk képviselő, képviselői asszisztens, vagy hivatalnok), visszafelé azonban már nincs út, legalábbis etikus biztosan nem. Sajnos azonban az MKP és a Híd oldalán is számtalan példa akad erre a bumeráng-effektusra, pártjelöltekből, exhivatalnokokból, asszisztensekből szerkesztők, politikai újságírók lesznek, mintha ez teljesen rendben lenne.

A fent felsoroltak egyenes ági következménye, hogy kialakulnak a holdudvarok: mindkét párt saját, pontosan körülhatárolható sajtófrontot épített ki, és nem maradnak el a lapok közti csörték sem, melyek egyetlen célja egymás lejáratása. Ezekben a csatákban pedig, mint jó katonák vesznek részt az újságírók, hol durvább, hol kifinomultabb fegyvereket használva. S a csaták utáni tájkép szomorú, néha pedig vicces. Szakmai utam egyik legszomorúbb pillanata például az volt, mikor tanúja voltam, hogyan igyekszik kitiltani az Új Szó tudósítóját az MKP a pártszékházból a választások éjszakáján – s nem ez volt az egyetlen kitiltási ügy aznap, az MKP- közeli portált, a Körképet a Híd nem engedte be saját eredményvárójára.  Ellenben azon – kínomban bár, de – kifejezetten jót nevettem, mikor a Körkép MKP-s újságírója lepártfirkászozta az Új Szó újságíróját egy cikkben (s egyébként valóban, a napilap munkatársa korábban egy Híd irányította hivatal munkatársa volt).

5. (Ex)politikusok a sajtótermékek élén

A szlovákiai magyar sajtóközeg legfőbb bűne, Dante poklának nyolcadik bugyra. De lépjünk hátra egy lépést, és nézzük a nagy képet. Nincs azzal baj, ha egy párt saját sajtót tart fent. Ezt megteheti saját forrásaiból, transzparensen, nyilvánosan, és így eljuthat a választóihoz. Ha átláthatóan csinálja, pontos szabályrendszer szerint, azt senki sem kifogásolhatja, s ráadásul az ember így tudja, mit olvas, hallgat vagy néz, el tudja dönteni, akarja-e ezt egyáltalán, vagy máshonnan tájékozódik.  Nálunk fejlettebb társadalmakban ez gond nélkül működik. A probléma ott kezdődik, ha egy lap nem vallja be pártkötődését, függetlenként és objektívként állítja be magát, miközben pártközlönyként működik. S persze a közéletet rendszeresen figyelő olvasó nem hülye, és feltűnik neki a dolog, ellenben nagyon sok olyan olvasó van, akinek sokkal fontosabb dolgai is vannak annál, minthogy részletekbe menően figyelje, hogyan változnak bizonyos médiumoknál az erővonalak. Ezek az emberek lesznek aztán a célcsoport – választásokat, politikai csatákat, társadalmi folyamatokat dönthetnek el azzal, hogy az átláthatatlan, sumákoló médium szubliminális üzeneteit magukévá teszik.

S hogyan működnek ezek a szubliminális üzenetek? Egyszerű: nem feltétlenül az a lényeg, hogy az olvasónak milyen olvasnivalót adunk. Inkább az, hogy milyet nem, mit hallgatunk el előlük. S egy újság “fazonját” a főszerkesztő szabja meg, az ő kezében van minden, pláne a szlovákiai magyar sajtóközegben, ahol egyszerűen nem működik jól az ellenőrzési mechanizmus, a médiára vetített fékek és ellensúlyok rendszere. Márpedig ha a főszerkesztő politikus, expolitikus vagy politikai stróman, a sajtó legfőbb attribútuma veszik el: a hitelesség.

Van ebből kiút?

A szlovmagyarság sajtóterében jelenleg káosz uralkodik, a kliensrendszer, az átláthatatlan viszonyok, a politikai hatalmi harc káosza. A zavaros víz pedig még most sem látszik tisztulni. Egyetlen lehetőség van ennek elérésére: az öntudatos olvasók és az öntudatos újságírók összefogása. Amíg ez nincs meg, addig a saját mocsarunkban tapicskolhatunk napestig, és vakarhatjuk le magunkról a piócákat.