Olga – hidegvérű gyilkos vagy a társadalom számkivetettje?

Talán a fiatal generációkban, akik csak elbeszélésből és pár fényképről ismerik a szocialista rezsim kisebb-nagyobb mozzanatait, furcsa lehet a tény, hogy a halálbüntetések ugyanolyan részét képezték a mindennapoknak akárcsak a pékség előtt kígyózó sorok.

Arról pedig, hogy az utolsó halálra ítélt nő mindössze a 23 éves Olga Hepnárová volt talán még kevesebben tudnak a volt Csehszlovákia ezen szegletében. Az „Én, Olga Hepnárová” című film egy zavartelméjű kívülálló szemszögéből próbálja bemutatni azon történések folyamatát, melynek végkifejlete egy tömeggázolás majd a legmagasabb kiszabható büntetés lett.

A film előzetesét már tavaly késő ősszel megtekinthette a nagyérdemű, majd megkezdte fesztiválturnéját melynek végezetével március 24-én került a cseh majd később más országok mozivásznára. Nem kis vállalkozásról volt szó, mert míg nálunk egy teljes mértékben elfeledett történelmi széljegyzet Olga története, addig Csehországban a mai napig népszerű téma és részét képezi a populáris kultúrának. Az angyalarcú bolond, aki köztudottan leszbikus hajlamú volt, rövid élete alatt több szanatóriumot, bentlakásos iskolát és pszichiátriát is megjárt majd végül sofőrként kezdett el dolgozni. Rövid, de annál szörnyűbb élete technikailag a prágai Strossmayer téri villamosmegállóban ért véget, ahol kimondta az ítéletet: 8 halálbüntetés.

Pont az első pszichiátriai látogatás a kiinduló pontja a fekete-fehér filmnek, amely talán pont a képivilágában köszönhetően ontja magából a tébolyt és a teljes megkeseredést, a sok esetben teljesen néma jelenetek pedig még súlyosabbá teszik a levegőt a néző körül. Ha a rendező célja az volt, hogy elkapja Olga belső világának hangulatát, akkor azt kell mondanom sikerült neki. A jelenetek olyan szinten áttekinthetetlenre sikerültek, hogy a történet ismerete nélkül talán az első 20 perc után kisétáltam volna a moziteremből. Viszont ismervén a történet pontos menetét teljesen belemerülhettem abba az érzelmi csomagba, amit a film kínál. Fél óra után világossá vált számomra, hogy ez a film nem azoknak szól, akik a rideg tényekre éhesek, hanem azoknak, akik a fejébe akarnak látni a tébolyult Olgának.

Akik arra kíváncsiak mit éreznének ők maguk mi előtt elszánják magukat, hogy saját szenvedésükért és a megélt igazságtalanságokért most áldozatokat fognak szedni az önbíráskodás nevében. Ha maga a film nem is pontos leírása Olga életének, és nem mutat meg minden apró mozzanatot, a legfontosabbat mégis közvetíti: az elkeseredést, mely olyan nagyságokat ölt, hogy megszűnünk létezni embernek.

Nem a legkönnyebb filmek egyike ez nem vitás, aki pedig választ akar kapni arra, hogy akkor Olga elmebeteg volt vagy csak pusztán gyilkos, inkább be se váltsa a mozijegyet. Itt nem a történet a lényeg, még csak az sem, hogy Hepnárová volt az utolsó kivégzett nő, a lényeg a téboly, mely mozivásznon keveseknek emészthető. Aki felkészült a teljes letargiára ne késlekedjen, viszont aki nem az súlyos gondolatokkal és benyomásokkal távozhat, amelyektől nem szabadul egy jó ideig.