A táncház és a magyar táncházmozgalom
„Ha Európa kíváncsi a múltjára, hozzánk kell fordulnia, merthogy, ha töredékesen is, de nálunk fönnmaradt ez a régi kultúra” – Sebő Ferenc
A táncház napja alkalmából kultúrtörténeti cikksorozatot indítunk portálunkon. Vendégszerzőnk, Illés Gábor jóvoltából mutatjuk be a táncházakat és a táncházmozgalmat, a magyar népi kultúra egyik alapkövét.
Előzmények (az 1800-as évek végétől az 1970-es évekig)
Idén március végén immár 35. alkalommal rendezték meg az Országos Táncháztalálkozót és Kirakodóvásárt. A Táncház Egyesület által szervezett rendezvény 1982 óta minden év tavaszán – néhány vis major eset kivételével – a Budapesti Tavaszi Fesztivál keretében várja az élő népművészet kedvelőit.
Vikár Béla (Hetes, 1859 – Dunavecse, 1945)
tanár, nyelvész, műfordító, folklórkutató, az MTA tagja. 1889-től az országgyűlési gyorsiroda tisztviselője, majd nyugdíjazásáig (1921) vezetője. A folklórszövegek, dallamok hiteles rögzítésére törekedett, somogyi gyűjtését 1890-ben gyorsírással végezte, 1895-től fonográfot használt úttörőként, megalapozva azt a modern módszert, amely népzenekutatásunk tudományos világszenzációt jelentő kibontakozásához vezetett. Országos gyűjtésének csupán somogyi anyagát tette közzé, felvételeit Bartók tette át kottába. A finn folklór is foglalkoztatta, 1909-ben jelent meg klasszikus Kalevala-fordítása.
A rendezvény ereje teljében lévő felnőtt korúvá vált, miközben a harmincöt év egyben azt is mutatja, hogy az az ország, de talán a Kárpát-medence egyik legjelentősebb folklórfesztiváljává nőtte ki magát, mintegy lehetőséget kínálva mind a népzene és a néptánc, mind a tárgyalkotó népművészet terén aktív művészek, amatőr táncosok és zenészek számára, illetve teret kínálva az egyre érdeklődő, és növekvő számú közönség találkozásának. Nem kevésbé, követendő példát mutat a környező országok népművelői számára, miként őrizzük meg s adjuk tovább kultúránkat a jövő generációi számára, miközben a hagyományos élet és kultúra soha nem látott veszélyeknek van kitéve egy értékválságtól hangos korszak közepén.
De mikor indult az a folyamat, amelynek betetőzéseként napjainkban Budapest a táncházaitól hangos, lépten-nyomon a népi kultúra egyes kellékeit magukon viselő emberekkel találja magát szembe az ember a metrón, az utcán, vagy épp a Felszállott a Páva című népi sztárkereső jobbnál jobb előadóit követheti nyomon a tévé képernyőjén? Május 7-e, a táncház napja apropóján gondoltuk úgy, hogy több részben mutatjuk be azt a 20. századot felölelő folyamatot, amely mára oda jutott, hogy 2007-ben népzene szak indult a Zeneakadémián, 2011-ben pedig az UNESCO az ún. táncház-módszert felvette a szellemi világörökség listájára.
Mi a táncház?
Pesovár Ernő a Magyar néprajzi lexikonban így írja: a táncház a hagyományos népi tánckultúra „táncos” háznál rendezett, a spontán tánckedvet szolgáló, kötetlen formájú táncalkalma. A táncház sajátos formája alakult ki a mezőségi Széken (Erdély), ahol a nemzedékenként kialakult rend szerint szombat este, vasárnap és néha hétköznap – például farsang, sorozás, vagy névnap esetében – táncoltak. Széken Felszeg, Csipkeszeg és Forrószeg szerint elkülönülve, akár egyidejűleg is tarthattak táncházat, mivel minden szegnek állandó zenekara volt. A táncéletnek ez a sajátos megnyilvánulása, amelyik magában foglalja a táncrendezés, a táncillem, azaz táncbéli viselkedés és a táncrendszabály rendszerét, a parasztság közösségi életrendjének régies mozzanatait őrizte meg. A táncház szinonimája más falvakban a Fonó, Guzsalyas.
A “táncház” elnevezést és annak széki formáját vették át a 70-es években azok a fiatalok, néprajzos szakemberek, népzene- és néptánckutatók, s néhány néptáncegyüttes és azok vezetői, akik Szék táncházait mintának tekintve megszervezték Magyarországon a városi táncházak “revival” jellegű mozgalmát, amelyet ma táncházmozgalomként ismerünk. Az első budapesti táncházat 1972. május 6-án négy budapesti táncegyüttes részvételével a Liszt Ferenc Téri Könyvklubban (ma az Írók Boltja része) rendezték meg, a “talpalávalót” a Sebő-Halmos duó szolgálta. 2012 óta minden évben május elején szervezik a Táncház Napját az első városi táncház évfordulóján a Hagyományok Háza Baráti Köre Egyesület kezdeményezésére.
A táncházmozgalom
Az ún. táncházmozgalom, ha tehát nevén akarjuk nevezni azt a folyamatot, amely a szemünk előtt zajlik bő negyven éve, mozgalmi kereteket öltve az 1970-es évek elején bontakozott ki. S bár a törekvés, hogy népünk kultúráját megőrizzük, megéljük és továbbadjuk, nem új keletű, ekkorra vált teremtő erejűvé, s érkezett el oda ez az igyekezet, hogy az akkori fiatalságnak szórakozási alternatívát, vállalható és követhető szabadidős elfoglaltságot nyújtson, sőt, a hatalom ellenében izgalomba hozó, a kor szellemével nem teljesen egyező, ezért ellenkultúra illatú, nemzeti identitást erősítő jelleget kapjon pontosan a nemzet paraszti rétege élő, kulturális tárgyi és szellemi értékeinek újrafelfedezésével.
A századforduló kutatásaitól a népzenetudomány létrejöttéig
Miközben azonban az elmúlt 40 évet figyeljük, nem mehetünk el szó nélkül az azt megelőző évszázad művelődési mozgalmai, illetve azon kutatók (zeneszerzők, népzenekutatók) és kutatási eredményei mellett sem, akik s amelyek úgymond szellemi előkészítői voltak a táncházmozgalomnak, hiszen nélkülük a 70-es évek mozgalma nem úgy és nem olyan mértékben bontakozott volna ki. Vikár Béla, magyar etnográfus és műfordító már az 1870-es évektől magyar népmesék és népdalok szövegeit kezdte lejegyezni, majd az 1890-es évek végén Európában elsőként fonográfra rögzíteni a népdalokat. Később Bartók Béla volt az, aki a fonográf felvételeket lejegyezte.
Bartók Béla (Nagyszentmiklós, 1881 – New York, 1945)
zeneszerző, zongoraművész, népzenetudós, az MTA tagja, Kossuth-díjas. A Zeneakadémia tanára 1907-től 1934-ig. Zeneszerzői pályáján az hozott döntő fordulatot, amikor figyelme a népzenére irányult (1905–06); 1906-ban Kodály Zoltán baráti segítségével és tanácsaival megkezdte módszeres gyűjtőmunkáját. Bejárta Erdélyt, majd az ország egyéb vidékeit. Még abban az évben jelent meg Kodállyal közösen írt, húsz feldolgozást magába foglaló műve, a Magyar népdalok – énekhangra és zongorára. A magyar népzenéhez kapcsolódó más népek zenekultúrája is foglalkoztatta, ezért szlovák (1906–09), majd román nyelvterületen is gyűjtött; később az arab népzenét is tanulmányozta Észak-Afrikában (1913-ban). 1921-ben írta meg A magyar népdalról című monográfiáját. 1936-ban Törökországban volt gyűjtőúton. Kodállyal együtt a magyar és közép-európai zenei forrásból sikerült megalkotniuk az új magyar műzenei stílust. Az 1920-as és 30-as években Európa-szerte ismert zongoraművész. Ezekben az évtizedekben dolgozta fel hatalmas népdalgyűjteményét és írta jelentős zenedarabjainak sorát. 1934-től az MTA-n a magyar népzene összegyűjtött anyagának sajtó alá rendezésén dolgozott. A Népzenénk és a szomszéd népek népzenéje (1934) című tanulmánya alapvető kezdeményezés az összehasonlító népzenetudomány területén. 1940-ben az USA-ba emigrált.
Kodály Zoltán (Kecskemét, 1882 – Budapest, 1967)
zeneszerző, zenetudós, népzenekutató, az MTA tagja (elnöke 1946–49), többszörös Kossuth-díjas. A korszerű magyar népdalgyűjtés és a világhírű magyar zenefolklór-kutatások egyik legjelentősebb kifejlesztője és irányítója. A Zeneakadémián A magyar népdal strófaszerkezete című disszertációval doktorált. 1905-től – megszakításokkal – 1925-ig sűrűn, rendszeresen gyűjtött népdalokat, később szórványosabban, de legutoljára még 1950-ben is. 1906-tól Bartók Bélával együtt dolgozott a Felföldön, Erdélyben, a bukovinai székelyek között, illetve az ország más részein föltárva a magyar népzene archaikus rétegét. Eredményeit az Ethnographia lapjain publikálta. 1913-ban Bartók Bélával készítették el Az új egyetemes népdalgyűjtemény tervezetét, majd megszerkesztették az első jelentős korszerű népzenei kiadványt [Népdalok (Erdélyi magyarság) 1923]. Népdalgyűjtő tevékenységével párhuzamosan bontakozott ki egyéni stílusú zeneszerzői munkássága, amely elsőrendűen magyar népzenei élményekben gyökerezett. 1925-től kiterjedt pedagógiai munkásságot is kifejtett az iskolai népdaltanítás és a zenei anyanyelv ápolása ügyében. A különböző egyetemeken tartott előadásait, szemináriumait látogató hallgatóiból verbuválódott a magyar népzenekutatók újabb nemzedéke. 1940-től az MTA-n a Magyar Népzene Tárának szerkesztését vezette. Irányításával jelent meg 1951–66 között a sorozat első öt kötete. Ugyanebben az időben az MTA Népzenekutató Csoportját vezette igazgatói minőségben. Életének utolsó időszakában mint zeneszerzőt és pedagógust általános hazai és nemzetközi szakmai és társadalmi elismerés övezte.
Bartók, századunk egyik legnagyobb hatású zeneszerzője a magyar zenei köznevelés alapjait lerakó Kodály Zoltán támogatásával behatóan foglalkozott a magyar népzenével, már a század elején rendszeres népdalgyűjtésbe kezdtek, szinte a teljes magyar nyelvterületet bejárták, sőt, a szomszédos népek népzenéjét is kutatták, általuk jött létre a tulajdonképpeni népzenetudomány (Bartók és Kodály népzenei ihletésű fontosabb munkáit lásd a jobb oldalon a vonatkozó életrajzi leírásokban). 1914-ben használták először a gramofont, Bartók alkalmazta a hunyadmegyei románok ének- és zenei előadásuk hangfelvételére egy, a Magyar Néprajzi Társaság által rendezett felolvasás alkalmával, amelyet a Magyar Nemzeti Múzeum vett fel az előadás helyszínén, a Magyar Tudományos Akadémia Kistermében. Bartók írta, hogy a „tévesen népdaloknak ismert magyar dallamok – amelyek a valóságban az úri osztályhoz tartozó komponisták szerzeményei – kevés érdekességet nyújtanak, és így 1905-ben hozzáfogtam a mindaddig teljesen ismeretlen magyar parasztzene felkutatásához”.
Az első kiadványok, majd az első népzenei hanglemez
Lajtha László, aki népzenegyűjtő tevékenységét Bartókkal és Kodállyal kezdte meg az 1910-es évek elején, a népzene megőrzését annak eredeti, azaz hangzó formájában vélte leghelyesebbnek. A 30-as évek végétől részt vett az addigi népzenei gyűjtéseket bemutató Pátria néprajzi-népzenei hanglemezsorozat elkészítésében (a lemezfelvételek 1937-től 1943-ig tartottak a Magyar Rádió stúdiójában a Néprajzi Múzeum megbízásából, a Pátria cég kiadásával, a Magyar Néprajzi Társaság elnöke, Ortutay Gyula szervezőmunkájának köszönhetően), amely sorozat első ízben tette lehetővé a magyar néphagyomány hangfelvételezését. Ebben a sorozatban a népzene mellett népmese, szokásanyag és vallásos népénekek is helyet kaptak. Lajtha legjelentősebb népzenei témájú munkája az egyenként öt különböző tájegység népzenéjével foglalkozó Népzenei Monográfiák öt kötete. Ezek közül is a legfontosabb a Széki gyűjtés című kötet, a tekintetben legalábbis, hogy a későbbiekben annak az új mozgalom indulásakor milyen fontos szerepe lesz.
Megkerülhetetlen Vargyas Lajos népzenektató munkássága, aki Kodály tanítványaként a 40-es évektől a Pátria lemezsorozat felvételeihez kutatta fel és gyűjtötte össze a felvételeken szereplő faluk hagyományőrző énekeseit és dalait. Fontos megemlíteni az első világháború után jelentkező új népzenekutató nemzedék tagjait, mint Balla Péter, Dincsér Oszkár, Domokos Pál Péter, Manga János, Seemayer Vilmos, Veress János és Volly István, akiknek előzetes gyűjtésére alapultak a hangfelvételek során a paraszti énekesek, hangszerjátékosok kiválogatása. Vargyas Kodállyal közösen 1952-ben adta ki a Magyar Népzene című tanulmányt, amelynek a példatárát Vargyas szerkesztette.
Lajtha László (Budapest, 1892 – Budapest, 1963)
Kossuth-díjas zeneszerző, népzenekutató. Zenetudományi tanulmányokat Budapesten, Lipcsében, Genfben és Párizsban folytatott, jogot is végzett. 1910-től részt vett a Bartók és Kodály kezdeményezte népzenegyűjtő mozgalomban, 1913-tól a Néprajzi Múzeum munkatársa, 1946–47-ben igazgatója. Ettől kezdve visszavonultan élt. Jelentős zeneszerzői tevékenysége népzenei ihletettségű, ahhoz a modern magyar zenei törekvéshez tartozik, amelyet Bartók és Kodály neve fémjelez. Erdélyi (főleg mezőségi), illetve dunántúli népzenei monográfiái úttörő vállalkozások. Gönyey Sándorral együtt készítette el A magyarság néprajza néptánc-fejezetét.
Bartók Béla és Kodály Zoltán emlékének ajánlva, 1981-ben a Magyarság népzenéje című könyvben foglalta össze népzenei kutatásait, amelyet 10 különálló, eredeti felvételeket tartalmazó album kísér. A háború után 1949-ben folytatódtak a népzenei felvételek, a kedvezőtlen politikai helyzet miatt azonban már csak zárt kört érintő tudományos célból, a Néprajzi Múzeum számára és irányításával, Lajtha László vezetésével.
A felvételi technikát 1952-ben forradalmasította a magnetofon megjelenése. Az első, népzenét tartalmazó LP 1964-ben jelent meg Hungarian Folk Music – Magyar Népzene cím alatt a Qualiton-nál, a Nemzetközi Népzenei Tanács (ICTM) magyarországi kongresszusának tiszteletére. A hanglemez már egy újabb, a Rajeczky Benjámin által szerkesztett nagyméretű sorozat előhírnöke volt, amely az MTA Népzenekutató Csoportjának újabb gyűjtéseiből válogatott.
A néptánckutatás kezdete
A táncházmozgalom egyik fontos előzménye a két világháború közötti magyar kulturális életet képviselő Gyöngyösbokréta mozgalom volt, a Paulini Béla vezette mozgalom a népi hagyományok újjáélesztését és színpadi bemutatását jelölte meg céljául. Pauliniék mozgalma, bár már létezésekor gyakran illették azzal a kritikával, hogy műnépieskedést folytat és elferdíti a valódi hagyományt, mindenképp hasznára vált a későbbi kutatások számára, hiszen hatására sok faluban alakultak néptánccsoportok, s a városokban is felfigyeltek a néptáncra. Nem különben, ezeket a csoportokat az augusztus 20-i ünnepségekre felutaztatták és megismertették a városi közönséggel, s az akkori fiatal táncosokat, énekeseket, helyi népművelőket később adatközlőként láthatjuk újra a táncházmozgalom keretein belül. A mozgalmat és az azt működtető Magyar Bokréta Szövetséget a 40-es évek végén politikailag ellehetetlenítették, illetve feloszlatták.
A 60-as évek végén a néprajzkutatók, írók, költők, fotográfusok, táncosok és zenészek szinte egyszerre fordulnak Szék lenyűgöző kultúrája felé. Martin 1969-ben Kallós Zoltánnal és Sztanó Pállal együtt készíti el a híres, széki táncokat bemutató hangosfilmes gyűjtést. Ehhez a kutatómunkához csatlakozik az új koreográfusnemzedék, többek között a már említett táncegyütteseket megalapító és vezető Novák Ferenc, Tímár Sándor és Foltin Jolán, s jutnak el Székre.
Ekkor már ott muzsikál Sebő Ferenc és Halmos Béla is Tímár Sándornál a Bartók Táncegyüttesben, miután a hagyományos paraszti népzene után kutatva Martin György révén megismerkedtek a széki zenével. A 60-70-es évek fordulójára tehát megteremtődnek a táncházmozgalom beindulásának a feltételei, hiszen mind a tánc, mind a zene területén léteznek gyűjtések, amelyeket addig nem használtak fel, legfeljebb színpadi koreográfiákhoz.
Folytatása következik…
Martin György (Budapest, 1932 – Budapest, 1983)
Erkel-díjas magyar tánctörténész, néprajzkutató, zenefolklorista, a nemzetközi rangú magyar tánckutatás megteremtője.
Hivatásos táncosként kezdte pályafutását, néptánckutatóként dolgozott a Népművelési Intézetben, majd az MTA Népzenekutató Csoportjában, 1974-től haláláig pedig az MTA Zenetudományi Intézetében dolgozott.
Rendkívül gazdag kutatómunkája kezdeti periódusában a Dél-Dunántúlon, a Felső-Tiszavidéken, a Galga mentén végzett gyűjtést, 1956-ban pedig – elsőként a határon túlon – a Szalonta környéki cigányok, a Fekete-Körös völgyi magyarság és Györgyfalva tánchagyományát térképezte fel.
1954-ben megjelent Somogyi táncok című kötete, mely már érvényesíti a magyar tánckultúránk megismeréséhez és értelmezéséhez nélkülözhetetlen elveket, a komplex igényű (táncot, zenét, szokáskeretet és a táncélet egyéb jelenségeit egységben vizsgáló) kutatási módszer továbbfejlesztett koncepcióját, s melyben megvalósult a néprajzi és koreográfiai szemlélet helyes aránya.
Lenyűgöző és egyedülálló néptáncismeretét az 1960-as évek táguló horizontot nyitó gyűjtései mélyítették el, melyek az egész magyar nyelvterület feltárásán túl kiterjedtek a Kárpát-medencében élő népek, a szlovákok, románok, gorálok, németek és cigányok táncfolklórjára. Látókörét céltudatosan bővítette a balkáni népek tánchagyományának a kutatásával, majd a török és arab táncfolklór tanulmányozásával. Az egyetemes tánckultúra világába is betekintést nyújtó etiópiai kutatóútja pedig lehetőséget adott arra, hogy a tánchagyomány értelmezésére kialakított elveit e délkelet-európaitól eltérő tradíció összefoglalásával is próbára tegye.
1970-es évek elejétől megjelenő nagyszabású összefoglaló munkái közül a Magyar tánctípusok és táncdialektusok (1971, 1972) tánckultúránk területi és történeti tagozódásáról ad áttekintést. Ennek rövidített és képekkel gazdagon illusztrált változata a négy nyelven megjelent A magyar nép táncai (1974) című kötet. 1979-ben jelent meg
az egyetemes táncfolklorisztika számára is példamutató munkája A magyar körtánc és európai rokonsága.
Irodalom:
Abkarovits Endre: Meg kell a búzának érni. Kairosz Kiadó, 2012.
Pálfi Csaba: A Gyöngyösbokréta története. In: Tánctudományi Tanulmányok, Budapest, 1970.
Pesovár Ernő: In memoriam Martin György. In: Ethnographia 1987. XCVIII. évf. 2-4. 149-152.
Sebő Ferenc: A táncház sajtója. Timp Kiadó, 2007.
Az erdélyi magyar táncművészet és tánctudomány az ezredfordulón II. Szerk.: Könczei Csongor. Nemzeti Kisebbségkutató Intézet, Kolozsvár, 2014
Magyar néprajzi lexikon
Pátria CD-ROM, Magyar népzenei gramofonfelvételek. Fonó Records Zeneműkiadó, 2001.