Búcsú a sakkedzőtől
Bevallom, a szakállától azért tartottam. Szigorú és kicsit zord arckifejezést kölcsönzött neki, én pedig (lehettem olyan tízéves) borzasztóan komoly, felnőttes dolognak, a mélyen gondolkodó és elemző ember természetes kiegészítőjének tartottam a férfiúi arc eme ékét. Kukel Imre mérnök pedig – gyerekszememben – egy filozófus és egy sakknagymester tipikus megtestesülésének tűnt.
Most már nekem is van szakállam. Szeretném azt gondolni, hogy azért, mert mélyen gondolkodó és elemző ember vagyok. Az igazsághoz azonban talán közelebb áll az, hogy nélküle úgy néznék ki, mint az a kerekfejű fiúcska, aki akkor voltam, mikor először elmentem a komáromi sakk-klub hétfő délutáni edzésére.
Akkoriban úgy rajongtam a sakkért, mint a kortársaim a fociért. Lehet, hogy ők fel tudták sorolni a Fradi 1995-ös kezdő tizenegyét (jó, mondjuk azt én is), de én ismertem a sakkvilágbajnokok életútját Wilhelm Steinitztől Garri Kaszparovig, Mihail Tal pedig olyan formátumú sportember volt számomra, mint másnak Puskás Öcsi. A fociöltöző izzadságszaga mellett pedig az életem természetes részévé vált a sakk-klub termének csendje, a sakkórák halk, de sürgető ciccegése, és a figurák koppanása. S az, hogy sakkozó vagyok, nem kis büszkeséggel és önbizalommal töltött el, hiszen a királyok játékát játszottam.
Arra, hogy sosem lesz belőlem a következő Bobby Fisher, viszonylag gyorsan rájöttem. Kukel Imre azonban megtanított arra, hogy a játékot akkor is lehet élvezni, ha az ember történetesen nem Bobby Fishernek születik, és bizony lehet valakiből jó játékos akkor is, ha nem szupernagymester – ez pedig tízévesen nagyon fontos életlecke. Megtanultam tőle azt is, hogy sose essek pánikba, és mindig készítsek tervet, próbáljam kifürkészni ellenfelem tervét, és tanuljam meg beosztani az időmet. Mikor egymással játszottunk – Dávid és Góliát egyenlőtlen küzdelme volt – arra ösztönzött, hogy találjam meg, ha hibát vét, és csapjak le rá. Dávid ugyanis a sakktáblán is meg tudja verni Góliátot, ha elég szemfüles. Sakkozói pályafutásom csúcsa volt, mikor egyszer sikerült nyernem egy villámpartit ellene…
Tanultam tőle egy adag egészséges cinizmust is, hiszen neki is nagyon sajátos, cinikus humora volt, valamint némi ravaszságot és pimaszságot, mert sokszor a frontális támadás semmit sem ér. S végül megtanultam azt is, hogy a sakkpartinak mattal van vége, vagy akkor, ha a sakkórán elfogy az idő – ráadásul mindig van következő parti, aminek az eredménye független az előzőtől, mindent elölről, az alapállástól lehet kezdeni.
Engem végül elsodort az élet a sakktábla mellől, de ezeket a fontos életleckéket magammal vittem, és máig alkalmazom őket, ahogy az a rengeteg kortársam is, akik Kukel Imrénél sakkoztak. Maga a játék pedig mindig fontos szerepet tölt be majd az életemben, hiszen alapjaiban befolyásolta a személyiségemet, függetlenül attól, jó voltam-e benne, vagy sem.
Kukel Imrével néhány évvel ezelőtt beszéltem utoljára, mikor még a Bumm főszerkesztője voltam, és az általunk szervezett Berényi-Bugár pártelnöki vitára készültem. Sakkórát kértem tőle kölcsön, hogy tudjam rajta mérni a politikusok idejét az egyes válaszokra – a sakkóra ugyanis a világ egyik legigazságosabb tárgya, nem téved, és nem is hazudik, ha leesik a zászlód, vesztettél. Akkor megígértem neki, hogy többet fogunk foglalkozni a sakkal és a Komáromi Sakk Klubbal (mely az egyik legfontosabb dolog volt az életében) a portálon – ám ezzel az ígérettel adósa maradtam.
Sajnálom, Edző úr. Nyugodjon békében.
