Ravasz Ábel: addig vagyok kormánybiztos, míg valós munkát tudok végezni
Mikor kinevezték romaügyi kormánybiztossá, romák egy csoportja azonnal tiltakozni kezdett, mivel Ravasz Ábel nem roma származású. A szlovák sajtó viszonylagos ismeretlensége miatt volt vele szkeptikus, és valóban, valljuk be, szokatlannak tűnik, hogy egy alig 30 éves magyar fiatalember ül bele Szlovákia egyik legforróbb székébe. Ravasz Ábel, bár évek óta a Híd párt környékén mozog szakértőként, azt mondja, nem politikus, nem azért vállalta a romaügyi kormánybiztos szerepét, mert választásokon indulna, és szavazatokat akar gyűjteni. Hosszú ideje dolgozik romákkal, és azt mondja, ha a politikusok nem tesznek valamit, majd a masírozó bakancsosok fognak. Jó és rossz viszonyokról, politikai nyomásról, a poszt valós súlyáról és súlytalanságáról, valamint elrontott kísérletekről is beszélgettünk. Nagyinterjú.
Belakta már a hivatalt?
Nagy hivatalról van szó, sok munkatárssal, kusza szerepkörökkel, nem volt egyszerű áttekinteni a dolgot. Mostanra azonban már kezdem magam otthon érezni, nagyon sok időt töltök bent, és azt hiszem, ez az elkövetkező négy évben így lesz. Nagyon sok a munka.
Mit hagyott maga után Peter Pollák, az előző kormánybiztos?
Egy csomó befejezetlen ügyet, és néhány rossz viszonyt. Hagyott maga mögött jó dolgokat is, de az én feladatom, hogy azzal foglalkozzak, amin javítani kell. A befejezetlen dolgok közül ki kell emelni az öt futó nagy nemzeti projektet, melyek EU-s pénzeket jelentenek. Szlovákia az EU-s tagállamok között utolsóként még meríthet integrációs ügyekre európai támogatásokat, s ezt három nagyobb projekt keretében próbáljuk megvalósítani. Közösségi központokat építünk, fejlesztjük az iskola előtti oktatást, segítünk a telekviszonyok rendezésében, illetve van egy szociális terepmunka-program is. Ezeknek a programoknak január óta futniuk kellene, de nem futnak, annak ellenére sem, hogy az elmúlt időszakban az irányításom alatt a hivatal elkezdte felpörgetni az eseményeket. A projektek nem voltak megfelelően előkészítve, és rengeteg apró akadály állt előttük. Az első néhány hétben ez veszi el az energiáim 80 százalékát.
Aztán vannak olyan dolgok is, melyek a múltban működtek, de az idei évben még nem indultak el, ilyen például a roma polgárőr program, mely az elmúlt években nagy sikerű projekt volt. Nagyon sok félkész, befejezetlen dolog van, mellyel foglalkoznom kell.
Említette a rossz viszonyokat.
Az a probléma, hogy a kormánybiztosi poszt konzultatív, nem egy miniszteri poszt, ahol eldönti az ember, mit kell csinálni, és megcsinálja, hanem sokkal inkább egy olyan szerv, melynek mások együttműködésére van szüksége, hogy érvényesülni tudjon. Pollák úr viszonyrendszere nem volt igazán jó sem a belüggyel, mely az anyaminisztérium, sem más tárcákkal. Ez megnehezítette a romaügyek kezelését.
Milyen valós súllyal bír tulajdonképpen a romaügyi kormánybiztosi hivatal? A valós kompetenciák elég szétszórtak, ha a romák oktatásáról beszélünk, az az oktatási minisztérium kezében van, a munkaügyeket a munkaügyi minisztérium irányítja…
Ez így van. Nekünk is vannak saját programjaink saját kompetenciában, de a legnagyobb dolgok a minisztériumok hatáskörében vannak. Nincs azonban egyetlen más olyan kormányzati szerv Szlovákiában, mely komplex módon foglalkozna a romakérdéssel. Az oktatási minisztériumnak lehetnek olyan programjai, melyek számolnak a romákkal, de nincsenek összekötve más minisztériumokkal. A romaügyi kormánybiztosi hivatal koordinációs szerepe ezért nagyon fontos. Egymás munkájáról tájékoztatjuk a minisztériumokat, összehangoljuk a munkájukat.
És hogy mennyire fontos ez a szerep? Attól függ. Ha valaki izolálja magát, és úgy tekintenek rá, mint egy felesleges fogaskerékre, akkor kormánybiztosként nagyjából a saját projektek megvalósítása lehetséges, ezen kívül lehet járni terepre, és ez minden. Senki sem fogja komolyan venni a hivatalt. Ha valaki ki tudja építeni azokat a kapcsolatokat, hogy végül komolyan vegyék az államigazgatásban, és komolyan vegyék azok a közösségek is, amelyekkel dolgozik, akkor ez egy jó súlyú pozíció lehet. Saját jogon nem tudok nekimenni a dolgoknak azzal, hogy majd átütöm, itt meg kell beszélni a dolgokat, és meg kell egyezni. Egyelőre nem úgy tűnik, mintha nem lenne szándék, több minisztériumban is látok pozitív jeleket, van hajlandóság a programok megvalósítására, de persze a hajlandóság és a valós eredmények között van egy nagyon kemény szakasz.
Pollák azt mondta, nem kommunikáltak vele a miniszterek – ebből is látszik, hogy ezt megengedhetik maguknak. Ez mennyire fenyeget most?
Egyelőre nincs ilyen problémám, meglátjuk. Nem szeretném értékelni, kinek a hibája volt, hogy nem működött a kommunikáció a miniszterek és a kormánybiztos között, azt viszont tudom, hogy Peter Pollák úrnak szinte egyetlen minisztériummal sem volt kapcsolata. Ebből mindenki levonhatja a következtetéseket. Nekem egyelőre jók a viszonyrendszereim, de tudom, hogy az elején könnyű. Mindenképpen nagyobb energiát fogok fektetni abba, hogy jól működő viszonyok legyenek.
Van itt még egy nagyon érdekes kezdeményezés, kormánybiztossá nevezték ugyanis ki Anton Marcinčint. Ő eddig egy tárcaközi bizottságot vezetett, most pedig ő lett a leszakadt régiók integrációjáért felelős kormánybiztos. Marcinčin úr munkája nagyon hasonlít az enyémhez, a tárcák munkáját koordinálja ezekben a régiókban – munkájához pedig jelentős részben hozzá tartozik a roma integráció is. Kinevezésünk óta már többször találkoztunk, mindketten koordinációs szerepet töltünk be, és megpróbáljuk összehangolni a munkánkat.
Említette, hogy a roma közösségeknek is el kell fogadniuk a kormánybiztost az eredményes munkához. Kinevezésekor azonban több roma szervezet tiltakozott a személye ellen, mondván, hogy ön nem roma.
Egyetértek, valóban nem vagyok roma. Egyrészt azonban ezt a pozíciót már korábban is töltötte be nem roma személy Miroslav Pollák személyében, és nem végzett rossz munkát. A származás nem befolyásolja azt, hogy ki milyen minőségű munkát végez. Másrészt fontos, hogy ezt a munkát nem magam végzem, rengeteg szakembert megszólítottam, többségük pedig roma, például Vavrek István, aki sikeres polgármester Gömörben, és évek óta dolgozunk együtt. A hivatalban nem vették át a hatalmat a fehérek, eddig is dolgoztak ott romák és nem romák, szóval feleslegesnek tartom az ilyen medializációt. Harmadrészt, a legfontosabb nem a származás, hanem a szakértelem. Nem menedzser vagyok, hanem szociológus, ám hatékony működést szeretnék, nem a saját hálózatomat fogom építeni, nincs szükségem szavazatokra sem négy év múlva. Eddig sem indultam választásokon, és ezután sem szeretnék. Ez egy egészen más hozzáállást jelent. Többször is elmondtam, hogy nem vagyok politikus, és ezt nem úgy értem, mint Boris Kollár, hogy a politikusok mind gazemberek, évek óta dolgozom a politika környékén. Mikor azt mondom, nem vagyok politikus, az tényleg azt jelenti, hogy nem fogok szavazatokat gyűjteni. Ez egy egészen más pozíciót ad, nem vagyok hozzászegezve ehhez a székhez.
Azok az emberek, akik valós döntési kompetenciával bírnak, azonban politikusok, és szükségük van a szavazatokra. Azt pedig tudjuk, hogy nekik fontos a romatéma, van mihez nyúlni a választások idején – Kotleba például többek között a romák démonizálásának segítségével jutott be a parlamentbe. Annak idején a most kormánypárti SNS-nek is alapult ezen a témán a kampánya, és Robert Fico is rengeteget foglalkozott ezzel a dologgal, nem ritkán nagyon szélsőségesen nyilatkozott a romákkal kapcsolatban. Ennek fényében mennyire valós érdekük a mostani kormány politikusainak valós megoldásra törekedni?
A politikusok nem szeretik az olyan dolgokat, melyek bonyolultak, és nehezen, vagy csak hosszú távon megoldhatók. Négy éves ciklusokban gondolkodnak ugyanis, és sok esetben a szisztematikus munka helyett a gyors megoldásokra törekednek különböző kormányok és szereplők. Néhány szempontból most más a helyzet. Nem akarok túlzottan optimistának tűnni, de két dolog is fontos: nagyon sokan megijedtek Kotleba előretörésétől (nem utolsósorban az SNS), és rájöttek, ha átadják a romakérdést a Kotleba-féle brigádnak, abból nem fognak jól kijönni. Ha nem tudunk eredményeket felmutatni ezen a téren, hanem csak a masírozó fiúk lesznek láthatóak, akkor nagyon nehéz lesz tenni valamit.
Ravasz Ábel
- 1986. január 14-én született Dunaszerdahelyen.
- Az ELTÉ-n, a Corvinus Egyetemen és a Columbia Egyetemen folytatott szociológiai és politológiai tanulmányokat.
- 2007–2009 között a Demos Hungary elemzője, 2010-től a Publicus Slovensko vezető elemzője volt.
- A PURT roma szervezet megalapítója
- A Híd szakértőjeként tevékenykedett, részt vett a párt programja, a Polgári Vízió kidolgozásában
- Külső munkatársként írt az Új Szónak és a Paraméternek is
- 2015-től a Hídhoz köthető Bél Mátyás Intézet igazgatója
Ellenségképként azonban továbbra is mozgósító erővel bírnak a romák, hiszen tudjuk, hogy a többségi társadalom tagjainak nagy részében milyen kép él a romákról.
Ez igaz, csak az a probléma, hogy a nyugat-európai választási eredmények is azt mutatják – és ezt az itteni kormány körüli embereknek is be kellett látnia, – hogy amikor ellenségkeresés van, akkor az emberek általában a valódi szélsőjobbra szavaznak, nem pedig a hozzá dörgölőző politikai középhez. Számos európai országban előfordult, hogy ha a központ pártjai megpróbáltak hasonlítani a szélsőjobbra, a szélsőjobb betemette őket. Csak kiemelt példaként mondom Franciaországot: Sarkozy elnök nagyon keményen próbált fellépni a romák és a bevándorlók ellen, s látjuk, hogy felnőtt a pártja mellett egy nála erősebb szélsőjobbos erő. Ez is közrejátszhat abban, hogy a mostani kormány ebben a ciklusban egyelőre a kormányprogram és saját információim alapján nem egy rendpárti megoldásra törekszik, nem próbál gárdistább lenni a gárdistáknál, hanem következetes integrációs tervek végrehajtását szeretnék megvalósítani. Nyilván számomra is határt jelent ez, ha bárki azt gondolja, hogy az én munkám az lesz, hogy most büntetni és nevelni akarom a cigányokat, akkor nagyon téved. Ezt nem fogom csinálni. Addig vagyok ott, míg úgy érzem, hogy valós munkát tudok végezni. Ez az utolsó ciklus, mikor komoly európai pénzek állnak rendelkezésre ezen a területen, és mindent ki kell használni, hogy tegyük valamit az ügyben.
Ha megnézzük a romák rendszerváltás utáni helyzetét, és összevetjük a mostani helyzettel, hol áll most ez a kisebbség?
Rosszabbul állnak. Egyrészt a munkaügy területén: a szocializmusnak „nagy vívmánya”, ha lehet ilyet mondani, az általános foglalkoztatás volt. Nagyon sok személy, aki piaci körülmények között nem jutott volna munkához, munkához jutott. A Kassa környéki romák például a vasműben dolgoztak, a közép-szlovákiaiak a nehéziparban, Gömörben pedig a mezőgazdaságban az emberigényes munkákat végeztették velük. Ez azonban nem volt fenntartható. Annak az ára, hogy átmenetileg sikerült jobb körülményeket teremteni luftba teremtett munkahelyekkel, pont az volt, hogy az ország gazdaságilag a tönk szélére került, és ennek a levét a romák itták meg. Már csak azért is, mert mikor munkahelyeket kellett megszüntetni, elsőként többnyire a romákat küldték el. Ma is nagy problémát jelent, hogy nagyon sok roma pont olyan területen él, ahol eleve nincs munka, és ha nyílik egy munkahely, akkor ezt először a fehéreknek adják oda, még akkor is, ha azonosak a képességeik.
Van azonban olyan terület is, ahol fordított tendenciát látok. Az egyik ilyen az oktatás. Tudom, hogy ez nem egy népszerű álláspont, de az oktatás területén hatalmas előrelépéseket sikerült tenni az elmúlt időszakban. Sokkal több roma gyerek jár iskolába, sokkal messzebb jutnak el, és sokkal jobb képességeket szereznek. Lehet, hogy ez Komáromban annyira nem érzékelhető, itt ugyanis eleve kicsit jobb helyzetben vannak a romák, de Keleten azonban a telepekről sikerült gyerekeket iskolai környezetbe juttatni, megtanulnak írni és olvasni, eljutnak a középiskola küszöbéig, és néhányan át is tudják lépni azt. Ez egy nagy eredmény. Nem mondom, hogy a helyzet jó, de jobb, mint volt.
A szocializmusban nagyon sok erőltetett modernizációs projekt volt, például egyszerűen megszüntették a telepeket. Ennek a tipikus példája a Lunik IX, mely úgy jött létre, hogy megszüntettek több cigánytelepet Kassa közelében, a lakosokat betették a panelházakba, és odaköltöztettek melléjük karhatalmistákat, rendőröket, katonákat, hogy majd ők megtanítják őket, hogyan kell városban élni. Az eredmény nem pont ez lett, a rendőrök és társaik kiköltöztek onnan, és ezek az emberek, akiket telepi körülmények közül a lakásokba kényszerítettek, és abszolút fogalmuk sem volt arról, hogy hogyan kéne ott élni, és pénzük sem volt fenntartani, leélték ezeket a lakásokat. Isten ments, hogy a Lunik IX-en történő dolgokat védjem, csak arra akarok rámutatni, hogy a szocialista modernizációs kísérleteknek nagyon komoly ára volt.
Ezt fizettük meg azért, hogy azt hittük, ezeket a dolgokat ilyen módon meg lehet oldani. Nem azért dolgozunk lassan, mert nem tudunk gyorsan, hanem azért, mert nem működik a gyors megoldás. Szépen lassan kell felzárkóztatni ezeket az embereket.
Az oktatással kapcsolatos dolgokkal azért vannak komoly problémák: egyrészt a szegregált roma iskolák gondja egyre égetőbb, másrészt pedig nagyon sok roma gyermek speciális iskolákba jár, holott nem ott lenne a helye.
Annak, hogy sok roma gyerek jár speciális iskolába, több oka van. Egyrészt a fejpénzrendszer úgy állították be, hogy a speciális iskolák finanszírozása valamivel nagyobb. Ez logikus, tekintettel arra, hogy speciális igényű gyerekekről van szó. Az iskoláknak azonban nagyon kevés pénze van, és komoly motivációs tényező lehet, hogy átsorolják a gyerekeket erre a tagozatra. A diagnosztikai, belépési teszteket nem kalibrálták jól. Egy telepről érkező gyerek, akivel mindig roma nyelven beszéltek, egy szlovák nyelvű, absztrakt koncepciókkal dolgozó teszten nem tud érvényesülni. Kulturálisan érzékenyebb diagnosztikára van szükség. Meg kellene érteni, hogy mindannyiunk érdeke, hogy ezek a gyerekek ne speciális osztályokba kerüljenek, mert aztán már tényleg nagyon nehéz behozni a lemaradást, amit összeszednek. Ezek a speciális iskolák ugyanis gyakran elfekvő módjára működnek. Nem a tanárok munkáját kritizálom, de ez a rendszer sajnos jelenleg így működik.
Nemrégiben egyébként tárgyalni voltam az oktatási minisztériumban, és megtudtam, hogy a tárca a diagnosztikai rendszer felülvizsgálatára készül. Ez nem egy egyszerű dolog, de ha szerencsénk van, négy év múlva Szlovákia legtöbb iskolájában új diagnosztikai rendszer lehet. Tudom, hogy Peter Krajňák oktatási államtitkárnak, nagyon fontos ez a téma, benne a roma integráció erős szövetségest kapott. Már csak azért is, mert ő maga ruszin, felesége pedig roma származású.
Ami a szegregált oktatást illeti- egy másik interjúban feltették nekem a kérdést, mit csinálnék azokkal a szegregált iskolákkal, melyeket romatelepek közepébe építenek, és az az igazság, hogy erre a legnehezebb választ adni. Optimális esetben olyan iskolákat kellene építenünk és fenntartanunk, melyek lehetővé teszik, hogy a gyerekek kimozduljanak a telepről – megint csak nem Gömörről van szó, hanem mondjuk a Szepességről – és lehetővé kell tennünk érintkezésüket a többségi társadalommal. Tudom, hogy nem mindenki kívánná ezt az érintkezést, de elhihetik nekem, hogy ha nincsen kommunikáció, és nem látják egymást az emberek, hogy ha két elkülönült résszel működik egy település, sokkal nagyobb a feszültség. A szegregáció tényleg nagyon problémás, az a mondás, amit hallani szoktunk, hogy a magyarokat legjobban Zsolnán utálják, a romakérdésben is igaz. El kell menni ezekbe a falukba. Van feszültség, rengeteg, de sokkal inkább a konfliktusok megoldásának irányába hajlanak az emberek. Ezekben a falukban azt mondják: romából és fehérből is van normális és nem normális.
Bizonyos településeken falak épülnek, a többség és a romák is általánosítanak és agresszívan elutasítják egymást. Ebből adódik egy társadalmi feszültség, melyet fokoz a munkanélküliség, az ebből adódó szegénység, a kényszerbűnözés – így szinte öngerjesztően még jobban utálja egymást a két fél. Hogy tudja feloldani ezt az ördögi kört a romaügyi kormánybiztos?
Maga sehogy. Komplex kérdésről van szó, melynek abból adódik az összetettsége, hogy ha egy régióban nincsen munka, alacsonyak a bérek, az mindenkit frusztrál. S ha a minimálbér annyira közel van a segélyhez, hogy nem éri meg dolgozni, az frusztrál a legjobban. Nálunk mindhárom igaz. Ezekben a régiókban, ahol a romák a legtöbben élnek, magas a munkanélküliség, és nem csak a romáknak, a fehéreknek sincs munkája. Minden adott ahhoz, hogy felrobbanjon a dolog, mint egy puskaporos hordó. Mikor gazdasági feszültségek vannak, az etnikai feszültségek is erősödnek – egyébként a vallási feszültségek is hasonlóan működtek, valahogy mindig akkor kezdték el üldözni a zsidókat, mikor rosszul ment a gazdaságnak. Amíg nem tudunk a régióinkon segíteni, addig maximum kis lépéseket tudunk tenni a javulás irányába.
A roma településeknek még ezekben a régiókban is külön hátrányos helyzete van, beilleszkedési-kulturális nehézségeik vannak, a gyerekek nem beszélik a szlovák nyelvet, s ez közel sem olyan, mint mondjuk ha az ember Dunaszerdahelyen nem beszél szlovákul. Roma nyelvű iskolák nincsenek, szinte nincs roma nyelvű képzés – bár nem gondolom, hogy ez lenne a megoldás, – a gyerekek nem tudnak érvényesülni. Ezek a települések infrastrukturálisan is elszigeteltek. Szepesség egyes részeiben középkori körülmények közt élnek emberek. Nincs út, nincs víz, szeméthalmok vannak. Sokan kérdezték tőlem, jártam-e már cigánytelepen. Sajnos, és hála istennek jártam. Amíg nem megy el az ember egy ilyen közegbe, amíg nem beszél ezekkel az emberekkel, míg nem eszik meg velük egy vacsorát, addig nem érti, hogy ugyanabban az országban, ahol mi azon lamentálunk, hogy késett a vonatunk, és hasonlók, addig mások úgy élnek, amit nem lehet emberi körülményeknek nevezni.
Mi a kiút?
A lényeg az, hogy regionális felzárkóztatás nélkül nem tudunk előrelépni. A kormány ezt belátta, és egy leszakadó térségekkel kapcsolatos akcióprogramot indított. Marcinčin kormánybiztos vezetése alatt tárcaközi egyeztetés zajlik arról, mit lehet tenni ezekért a régiókért. Vannak kiszemelt régiók, elsőként Késmárk, de a sztereotípiával ellentétben ezután magyarlakta régiók jönnek, például Rimaszombat, Losonc térsége. Minden tárca megpróbál valamit beletenni a közösbe. A mezőgazdasági minisztérium például munkahelyeket próbál teremteni a mezőgazdaságban, a környezetvédelmi minisztérium a csatornarendszerek kitisztítását ajánlotta fel. Próbálunk ezeken a kezdeményezéseken belül koncentráltan ezeken a területeken fejleszteni, iskolahálózatot, infrastruktúrát és munkahelyeket teremteni. Ez romának és nem romának egyaránt jó, és kiemeli a térséget, ha sikerül véghez vinni. Enélkül nem fog menni. Romaügyi kormánybiztosként csak azzal, hogy közösségi házakat építünk, vagy segítünk a gyerekeknek az óvodában, ezeket a gondokat nem oldjuk meg, mert egy olyan közegben nőnek fel, ahol nincs esélyük.
Azt a kérdést is feltették nekem nemrég, mit gondolok arról, hogy a romák képzéséről ezekben a leszakadó régiókban, neveljünk belőlük varrónőket. Erre azzal válaszoltam, hogy hol van szükség jelen pillanatban Szlovákia leszakadó régióiban még ötven varrónőre? Mi fog ezekkel a kiképzett emberekkel történni, ha nincsen munkahely? Ha azok, akiknek gimnáziumi, főiskolai végzettsége van, nem találnak munkát, szöknek a határon túlra, Angliában mosogatnak, akkor mit gondolunk, hogy ha már kiképeztük ezeket a varrónőket, probléma nélkül működni fog a dolog? Ez azért nem így működik.
Az előző kormányban, mely a jelenleginek is a gerincét adja, a romakérdésnek nagyon alacsony státusza volt, szinte csak negatív dolgokról hallottunk. Robert Kaliňák, a régi-új belügyminiszter például nem átallotta megalázni az ombudsmant a szepsi romaverési ügy kapcsán, csak hogy rendőrei beavatkozását védje. Nem tart tőle, hogy előbb-utóbb ilyen hangulat alakul ki, ha azok, akik korábban már hiszterizálták a kérdést, újra megteszik, miután eurómilliókba kerülő, komoly és komplex terveket próbál átvinni?
Nyilván a legfontosabb kérdés, milyen lesz a kormány hozzáállása. A kormány segítsége nélkül ez nem fog menni. Én nagyon remélem, hogy nem kell olyan ügyekkel szembenéznem, mely Szepsiben volt, mert ha ilyen helyzet van, akkor nincsenek igazán jó megoldások. Persze lehet ezt jobban és rosszabbul csinálni, és nem szeretnék kritikus lenni különböző okokból, de szeretném elkerülni ezeket a helyzeteket. Ami a kormány hozzáállását illeti, csak egy újszülött bizalmával tudok belemenni a dolgokba, most kezdünk, a kormányprogram biztató, az első kijelentések a miniszterek és a belügyminiszter részéről is biztatóak. Ha majd úgy tűnik, hogy nem úgy zajlik ez a dolog, ahogy kellene, akkor levonom belőle a megfelelő következtetéseket. Ahogy mondtam, nem fogok represszív lépéseket végrehajtani székhez szögezett fenékkel, nincs ilyen ambícióm. Hogy ha nem lesz terem, nem fogom csinálni, de bízom benne, hogy sikerül majd, és abban is, hogy az eredmények engem fognak igazolni.
Egy tipikus példa arra, milyen fontos az interpretáció: Peter Pollák úrnak az egyik reformja az volt, hogy a segélyrendszer egy részét munkavégzéshez kötötte. Ő ezt úgy interpretálta a sajtóban, hogy na most megneveljük a cigányokat, és aki nem dolgozik, az megnézheti magát. Igazság szerint maga a kezdeményezés, az hogy valamiféleképpen növeljük a motivációt arra, hogy dolgozzanak az emberek, nem egy rossz dolog. Ha a segélyrendszer az egyetlen eszköz, ami a kezünkben van, akkor ezt is meg kell fontolni. De egészen más a hangzása a dolognak, hogy ha azt mondom, a segélyrendszert úgy módosítjuk, hogy jobban megérje dolgozni, mintha azt mondanám, na most megyünk, és megtanítjuk a cigányokat kesztyűbe dudálni.
Ez beleillett a Smernek a mindenkori politikai retorikájába romaügyben. Hasonló értelmű és kontextusú szlogenekkel kampányoltak folyamatosan. Ha ilyen nyomást kap, hogy így kommunikáljon bizonyos dolgokban, hogyan áll majd hozzá?
Kizárom. Erre nem én vagyok a megfelelő ember. Arra viszont igen, hogy a végsőkig küzdjek. Egyelőre egyébként nincs ilyen nyomás. Értem, hogy miért merül fel ez a kérdés, hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem gondolkozom rajta, hogyan lesz, de azt gondolom, hogy ha hatékony munkát végzünk, nem lesz szükség arra, hogy megtorló elemeket vigyünk a dologba. Ha igen, akkor ebből le kell vonni a megfelelő következtetéseket. Az egyik dolog, amit ebbe a pozícióba személyesen bele tudok vinni, egy frissebb gondolkodás. Nagyon fontos az, hogy mikor azt mondom, professzionalizáció, nem csak arra gondolok, hogy nem leszünk olyan korruptak, mint eddig, de arra is gondolok, hogy Nyugat-Európában és Amerikában az ilyen fontos közpolitikai kérdésekben mindenféle segédtudományoknak az eredményeit bevonják. Például a viselkedéskutatásét. A tipikus példa, amit mindig hangoztatok, hogy ha valaki elé leteszel egy doboz bonbont, nagyobb eséllyel fog enni, mintha nem teszel le elé. Te generáltad a döntését. Ilyen kis módosító elemekkel nagyon sokat tudunk tenni azért, hogy a romák viselkedése ezeken a telepeken jobban hasonlítson arra, mint amit az állam elvárna. Nem belekényszeríteni, nem belemanipulálni kell őket, hanem segíteni jó döntéseket hozni.
Az egyik törekvésem egy nagyon jó példa erre. A kötelező óvodai látogatás bevezetésére nem sok esélyt látok, nagyon sok nem roma család számára ez elfogadhatatlan. De ha megfordítjuk a dolgot, és nem azt mondjuk, hogy beíratod a gyerekedet az óvodába, hanem azt hogy kiírathatod a gyerekedet az óvodából, és automatikusan mindenki be lenne jelentve, sokkal többen járatnák a gyereküket az óvodába. S ha ráadásul bevezetünk egy segélyrendszer-szerű elemet, mely az óvodai látogatáshoz kötődne, akkor jobb helyzetben vagyunk. Pedig csak egy kicsit másként fogalmaztuk meg a dolgot, és figyelembe vettük a viselkedéskutatásnak eredményét is.
A szlovák sajtóban felkapták egy ominózus nyilatkozatát, mely szerint ön azt szeretné, ha a sajtónak utasításba adnák, hogy pozitív romaképet vázoljanak. Hogy is van ez?
A konkrét idézet a Híd stratégiai programjából, a Polgári Vízióból van, melyet ebben a témában én írtam és szerkesztettem. A szlovák megfogalmazás valamivel keményebbre sikeredett, mint az eredeti magyar, a gondolat azonban nem az volt, hogy itt valaki valakit utasítgasson, hanem hogy próbáljunk meg egy kis teret generálni arra, hogy ne csak akkor beszéljünk arról, hogy ki a cigány, mikor valaki rablógyilkos, hanem akkor is, amikor valamilyen sikert ér el. Sokkal kisebb eséllyel említjük meg valakiről, hogy cigány származású, ha épp sikeres cukrász, mint akkor, ha egy sikertelen betörő. A média szerepe ebben nagyon fontos. A kereskedelmi média, ha el akarja adni a termékét, mely adott esetben a skandalum, nem érzi a felelősségét a sztereotípiák terjesztésében. Mikor a médiában szerepelek, mindig megpróbálom eloszlatni a felesleges sztereotípiákat, Például azt, hogy a segélyrendszer legnagyobb részének a romák az élvezői, holott ez egyáltalán nem így van. Rengeteg mítosz van, melyek terjedését a média a viselkedésével csak rontja, és nem sokat segítenek abban, hogy rendezett keretek között tudjunk erről a kérdésről beszélni. Most, Kotleba után már nincs lehetőségünk arra, hogy azon gondolkozzunk, elkötelezzük-e magunkat az integráció mellett. Egyszerűen ha nem adunk gyorsan ügyes válaszokat ezekre a kérdésekre, nem figyelünk oda, akkor a masírozó bakancsosok egyszerű, ugyan nem működő, de „jól kinéző” válaszai lesznek azok, melyek ezen valamit mozdítanak.
