Trianon bennünk

Magyarként a huszadik század kéretlenül is „megajándékozott” minket egy olyan nappal, ami minden évben kicsit összerántja nemzetet. Azért ezt így leírni elég durva, pedig Kárpát-medence szerte június 4. amolyan fekete ünnepként, de ott van nagyon sok közösség naptárjában.

Határon túli magyarként azért mégis kicsit jobban magunkénak érezzük ezt a történést. Hiszen a mi nagyapáink és nagyanyáink voltak kénytelenek szembesülni a ténnyel, hogy ennyi volt a nagy magyar hazának, szétszakítják az országot. Ők pedig új ország állampolgáraivá válnak, ha tetszik, ha nem. Azóta eltelt 96 év, szépen felnőttünk mint ennek a sokknak a harmadik generációja, és sokan már kicsit másképp éljük meg ezt a napot.

Kettészakadt a harmadik trianoni generáció. Az egyik nagy csoport transzparenst, zászlót és kerepelőt ragad és több száz torokból hangzik fel a Nem, nem, soha! Mert akárhonnan is közelítjük meg, valahol érezzük, tudjuk, Európa minket büntetett a legjobban akkor.

A másik kevésbé markáns, kevésbé feltűnő csoport viszont kényszeredetten, kelletlenül, de kezd beletörődni a ténybe, hogy majd száz év elteltével a határok nem újrarajzolhatóak. Minden marad úgy ahogy van, ezt tudatosítanunk kell, mert egy újabb határrajzolgatás csak feszültséggel, új generációk új keserűségével és akár erőszakkal is járna. S az oly sokszor felhangzó magyar igazságért való esdeklést mások jajszava tenné hiteltelenné.

A beletörődés nem jelenti azt, hogy e ponttól igazságosnak tekintjük Trianont, hanem hogy megpróbálunk túllépni az évszázados keserűségen és inkább a jelenre koncentrálunk. Csak a jelenben dolgozhatunk a magyar közösségért Romániában, Szerbiában, Ukrajnában, Horvátországban, Szlovéniában és Szlovákiában.

Trianonra ezért tekintsünk úgy, mint egy nem hivatalos új év kezdetére, mikor egy belső lökéssel erősebb akarattal folytatjuk azt a munkát ami a kisebbségi létből fakadó problémákat próbálja leküzdeni. Mert a múltból táplálkozunk, de a jövőnek élünk. Trianonra emlékezni kell és nem vele élni.