Brexit: Az elitek válsága

Mostanra már mindenki tudja, a britek, pontosabban az angolok kiléptek az EU-ból. Arról megoszlanak a vélemények, hogy akkor most jó irányba mozdultak-e el a dolgok.

Politikai beállítottságtól függően egyesek úgy gondolják, hogy a demokrácia, pontosabban valamilyen egyszerű értelemben felfogott népakarat győzedelmeskedett, és megbüntette a „kizsákmányoló” és „igazságtalan” euro-bürokráciát. Erről sajnos azt kell mondjam, hogy hatalmas tévedésben vannak. Az EU ugyan reformokra szorul, de nincs helyette más alternatíva. A szétforgácsolódott nemzetállamok Európája, nem hogy gazdaságilag versenyképtelen, de veszélyes is egyben. Hiszen emlékezzük arra, hogy az unió elődjét képező szén és acél közösség megalakításakor valahol az újabb európai háború elkerülése volt a cél. Így értelemszerűen minden, ami ezzel a folyamattal szembe megy, annak a veszélyes helyzetnek kialakulása felé löki a kontinenst, amit az előző évszázadban már kétszer megszívtunk.

Nincs épkézláb politikus, aki a britek távozása mellett konzisztens észérveket sorakoztatott volna fel. A kilépéspártiak is az angol konzervatív szavazók nemzeti érzéseire építették kampányukat. A gazdasági kérdésekben meg egyszerűen a bentmaradás-pártiak állításait tagadták, persze mélyebb indoklás nélkül. A kilépés után pár órával úgy néz ki, hogy az EU-párti tábor gazdasági jóslatai kezdenek valóra válni.

Zuhan ugyanis a font árfolyama, megremegtek a piacok. Nem mellékes az sem, hogy a korábban a britektől függetlenedni akaró Skóciában most újra az elszakadás hangjait lehet hallani. Az Egyesült Királyság északi részében kivétel nélkül minden szavazókörzetben az EU-ban való maradás győzött. A skótok és egyébként az észak-írek is visszajönnének, de már egyedül, az angolok nélkül. Így könnyen lehet, hogy az angolok lényegében Nagy-Britannia felszámolását szavazták most meg. Ez némileg olyan, mintha annak idején Trianonról írtak volna ki népszavazást, és a soknemzetiségű Magyarország központi etnikuma a felszabdalás mellett voksolt volna.

A szélsőséges EU-elelnes és néha-néha még Putyin-párti hőzöngőket kivéve minden kettőig számolni tudó ember látja, hogy a brexit, ahogy az angol mondaná, totális fail, tehát minden értelemben kudarc. Nem kell a logika bajnokának lenni, ahhoz, hogy felmerüljön a kérdés: Miért történhetett meg mindez?

A válasz valahol ott keresendő, ahol arra is magyarázatot kapunk, hogy a Kotleba-félék mit keresnek a parlamentben. A brexit és a szlovák neonácik parlamentbe jutásának esetében is arról van szó, hogy az adott kérdésben az irracionális döntés lett népszerű. Egy olyan rendszerben pedig, ahol alapvetően valaminek a népszerűsége alapján lehet hatalmat szerezni, vagy politikai kérdéseket eldönteni, megtörténhet az ilyesmi.

Hogy mégse így legyen, hogy ne lehessen pusztán marketing kampányokkal hibás, ám demokratikus döntéseket hozni, az a társadalmi elit felelőssége. A vezető értelmiségieknek, politikusoknak, újságíróknak, művészeknek stb. kell irányt mutatniuk a mindenki számára. Jobb esetben mindez egy kulturált társadalmi vita keretében meg is történik.

Ez az elit azonban válságban van. Az emberek elvesztették a „standard” politikusokba vetett bizalmukat, amiért leginkább maguk az elit képviselői a felelősek. A politikai elit egyik legnagyobb bűne például, hogy nem tud megfelelni az információs társadalom kihívásainak, így akár a véleményközlés demokratizációjára, az információs forradalomra (lásd Facebook) sem adott valódi választ. Ennek következtében pedig kalandorok, önjelölt világmegváltók és facebookos csodadoktorok terjesztik az „igét”.