Két tudósító trollkodik – avagy ki tud több közhelyet elpuffantani

Szarka Károly, a magyar irodalmi folyóiratok veteránja – mindenhol publikált már, elég sokszor találkozunk irodalmi esteken, általában sörrel a kézben, a hátsó sorokban. Mindig azon röhögtünk, hogy az ilyen interjúk során milyen közhelyes kérdések hangzanak el. Valahogy a mi kettőnk beszélgetése is így kezdődött. 

Mikor írtad az első cikkedet?

2012-ben a Népszabadságnak írtam az első tudósítást egy Bereményi estről. Ennek voltak előzményei: 2008-ban töltöttem el néhány hónapot Ausztráliában egy ’56-os menekült rokonomnál, és akkor kezdtem el blogot, útinaplót írni. Onnantól kezdve, ha külföldön vagy fesztiválon jártam, automatikusan elkezdtem dokumentálni az eseményeket. Ezekből a blogbejegyzésekből küldtem el néhányat különböző lapoknak, és az első ilyen lap volt a Népszabadság.

Azóta körbepublikáltad az egész magyar sajtót, és mostanában leginkább irodalmi rendezvényeken látni téged. Mi vonzott az irodalomhoz, miért pont ez a téma?

Zenei és színházi témájú cikkeket is írtam, de azért lett az irodalom a fő csapásvonal, mert egyrészt én magam is írok prózát, másrészt beszippantott a József Attila Kör (JAK) és a Fiatal Írók Szövetsége (FISZ).

De csak nemrég kezdtél el saját szövegeket, vagyis novellákat írni, ugye?

Eddig is írtam a fióknak, viszont mostanában kezdtem el kötetkoncepciókon gondolkodni.

Mint például?

A koncepció folyamatosan változik, de alapvetően egy novellaként is funkcionáló, fejezetekből összeálló regényről van szó, melynek főszereplője egy vidékről Budapestre költöző srácról szól, akinek az egzisztenciális szorongásait követhetjük nyomon.

Saját élményeid szerepelnek a kötetben?

Egyszer, amikor Pallag Zolival interjúztam, akkor megkérdeztem tőle, hogy a szerző és a lírai én mennyire azonos. Ő azt válaszolta, hogy 70-30%, de azt nem mondta el, hogy melyik-melyik, és valahogy én is így vagyok ezzel.

Íróktól általában meg szokták kérdezni, hogy van-e civil szakmájuk. Szóval?

Igen, van, eredetileg régió- és vidékfejlesztési gazdasági agrármérnökként végeztem, de egy percet sem dolgoztam a szakmában. Amúgy a szemüvegem miatt mindenki bölcsésznek néz. Mindenki meg szokta kérdezni, hogy az újságírásból meg lehet -e élni, de erre a kérdésre nem szeretek válaszolni. A kulturális újságírásból nagyon kevesen élnek meg, viszont az újságírás mellett könyvkiadóknak szoktam korrektúrázni. Hogy ha szabadúszó vagy, muszáj több lábon állnod – nagyon sok lábon.

Kanyarodjunk vissza a szépirodalomhoz. Mesélnél arról, hogy nálad hogyan hat egymásra a publicisztika és a szépirodalom?

Egyrészt sokat lehet tanulni a különféle könyvbemutatókból, interjúkból és recenziókból, másrészt nehéz eltávolodni a tényszerűségtől.

A munkafolyamat különböző?

A cikkeknél általában időre kell dolgozni, míg a szépirodalmi szövegek megírását nem szeretem elkapkodni. Nagyon sokszor átírom, az a típusú író vagyok, aki – nem kellett volna újságírónak mennem és akkor nem akarnék ilyen közhelyesen fogalmazni, de ezt nehogy beleírd – szóval ott tartottunk, hogy a szépirodalomhoz idő kell. Hajlamos vagyok sokszor átírni a szövegeimet, sokat szerkesztek.

Meg szoktad mutatni a szövegeidet másoknak, amikor még félkésznek érzed vagy csak a végén, amikor befejezted?

Van néhány barátom és szakmabeli, akinek adok a véleményére, de nem feltétlenül változtatok a szövegen azok alapján. Általában a karakterek megformálásával, a helyszínek és az időpontok egyeztetésével töltök el sok időt. Hajlamos vagyok előtérbe helyezni a saját élményeimet, és nehezen szabadulok a valós eseményektől, valós helyszínektől és valós karakterektől. Nehéz azt elérni, hogy ne a saját szorongásaid uralkodjanak a szövegen, viszont mégis megpróbálj személyes lenni.

Mostanában a publikációkon kívül elég sok helyre ellátogatsz felolvasni. Megosztanál pár élményt, mondjuk mi volt a legutóbbi helyszín és alkalom?

A legutóbbi felolvasásom egy százfős faluban, Cserhátszentivánon volt, a Tűfokán Fesztiválon, ahol a kisszínpad egy ház hátsókertjében volt. Délelőtt tízkor olvastunk fel Borsik Miklóssal. Először azt hittük, hogy nem lesz senki, mivel mindenki másnaposnak tűnt, aztán húszan-huszonöten megjelentek, és végül jobb volt a hangulat, mint egy átlag felolvasáson. Pesten amúgy jellemző, hogy nem tapsol a közönség, itt viszont azonnal jött a visszajelzés.

Zárásként egy újabb sablonos, közhelyes kérdés: mik a további terveid?

Amikor bekerültem az irodalmi élet vérkeringésébe, úgy vettem észre, hogy az embereket frusztrálja, ha harminc alatt nem jelenik meg az első kötetük. Én viszont nem akartam elkapkodni az első publikációkat, ha egy év múlva jelenik meg az első kötetem, akkor sem fogok kétségbeesni.

Mucha Dorka

A cikk a Gombaszögi Nyári Tábor Vadalma című újságjában jelent meg