A Gombaszögi csoda

Azt kérdezik tőlem, hogy milyen volt a Gombaszögi fesztivál. Ez olyan, mintha azt kérnék, hogy meséljem el a kilencedik szimfóniát. Ahhoz ott kellett élni és meghalni, szeretni és táncolni.

Mikor arra kértek, hogy írjak egy összefoglalót a Táborról, először arra gondoltam, hogy csak az esőről fogok írni. Pusztán a bibliai özönvízről, ami pénteket kivéve – mikor is napos volt az idő – elárasztott minket. Szonettek a záporokról. De persze meggondoltam magam, és úgy döntöttem, hogy – kronológiai sorrendtől függetlenül (mivel úgyis összefolytak a napok) – beszámolok a legjobb bulikról.

Az első dolog, ami csodálatos volt ezen a helyen, hogy a tél, az ősz és a tavasz hétköznapi butaságai után nyáron végre van időnk, hogy egymásra és a zenére találjunk. Egyszóval nagy élmény volt nekem, hogy újra megkezdődött a fesztiválidőszak. Mi főleg a koncertekre jártunk a Táborban, de azért néhány remek felolvasáson is részt vettünk. Mai fiatalok, akik ma alkotnak és ma léteznek. Öröm volt hallgatni, tapasztalni. Ó, igen, a koncertek! A zene izzása mindenhová beszűrődött – minden pórusunkba!

Az egyik rendkívüli fellépő Péterfy Bori volt, aki eksztatikus mozgásával megbabonázott minket. A Love Band több klasszikusát is a felismerhetetlenségig szétszabdalták, hogy utána még nagyobb élvezettel habzsolhassuk őket. A koncert utáni interjú alatt nagyon közvetlen volt. Ez volt az egyik nagyon várt koncert, és a közönség számára be is váltotta a hozzáfűzött reményeket.

A másik nagy esemény számomra egy interjú volt a Farkas, a Mézes, a Német meg a Bob zenekarral. Ők nyitották az estét csütörtökön, és bár nem voltak sokan, de jó bulit, jó hangulatot hoztak össze. Utána az öltözőben dumáltunk velük, és szakadtunk a röhögéstől. Mintha időzített humorbomba lett volna mindegyikük. Mindig nagy kínszenvedés legépelni az interjúkat: hallgat-stop-gépel-indít-hallgat-stop-gépel stb, de most kifejezetten élveztem, és újra meg újra végigröhögtem az egészet.

A legjobban várt és beharangozott fellépés a Halott Pénzé volt. Ezen a koncerten gyűltek össze a legtöbben, és sokan valószínűleg ezt a bulit tartanák a legjobbnak. Kétségkívül ez a banda gyakorolta a legnagyobb hatást az emberekre. Teli volt a nézőtér, mindenki tombolt és bulizott. Félpercenként beleüvöltötte valaki a mikrofonba, hogy GOMBASZÖÖÖG!!!, a válasz pedig minden esetben hatalmas ováció volt.

Egy komáromi illetőségű banda is fellépett: a Spliff 447. Őket még tavalyról ismertem, sőt, a hegedűssel egy zeneelméleti kurzusra jártam még az egyetemi éveim alatt. Az a jó bennük, hogy mind más stílust képviselnek, ezért a zenéjük is nagyon sokszínű – remek hangulatot hoztak. A ráadásnál volt egy kis gubanc: a technikusok felmentek a színpadra, és jelezték, hogy vége, de a Spliff belekezdett még egy dalba, mire a technikusok szétszedték a cuccot. A srácok baromi idegesek lettek, és nem csodálkoztam volna, ha szétverik a “műszaki szakik” fején valamelyik gitárt.

Számomra azonban a fénypontot a Kistehén “hangorkánja” jelentette. Szerintem egy zenekar se lépett előre akkorát a kezdetei óta, mint ők. A záróesten is esett. Nem voltak sokan, de éreztük, hogy valami készülőben van, így a fotósunkkal és a múzsámmal leültünk valahol a színpadot figyelve. Varázslatos volt. Remek feldolgozások és saját nóták, alternatív dolgok és néhol jazzrock improvizációk. Csak egy apró incidens sikerült be a végére, ismét a ráadásnál. Pár srác felugrott a színpadra, nem csináltak semmit, csak táncoltak. Erre pár biztonsági odament, és lelökte őket, a banda le is állt és ráordítottak a biztonságiakra. A koncert után aztán meginterjúvoltuk a formációt. Hatalmas arcok. A fesztivál hőseinek nevezték azokat, akik a rossz idő ellenére kitartottak a koncerten, és javasolták a szervezőknek, hogy adjanak nekik jövőre ingyenjegyet.

Ezek voltak számomra a meghatározó jelenségek, a legfontosabb koncertek. Azt kérdik tőlem, milyen volt Gombaszög. Hogy milyen volt? Milyen volt élni, igazán élni, hinni és szeretni? Gyertek el jövőre és megtudjátok!