Börtönkarrier: a jó komédia esete a Jókai Színházzal

Komédia és komédia közt óriási a különbség, pláne a színházban. Az egyik oldalon ott vannak régi, blőd komédiák, melyeket réges-rég nyugdíjazni kellett volna, mert olyanok, mint egy naftalinszagú vicc, amelyen már a nagyapáink sem nevettek. A másikon pedig ott vannak azok a mélységgel rendelkező, izgalmas színházi eszközökkel élő, aktuális vígjátékok, melyeket ugyan már felfedezett a Komáromi Jókai Színház is, de a nézők valahogy még nem szoktak rá ezekre.

Ha eddig nem szoktak, akkor éppen itt az ideje, hogy rászokjanak. A Jókai színpadán ugyanis olyan komplex, mégis friss és ropogós komédiázás történt, aminek már régen gyökeret kellett volna eresztenie. Az idei évad első bemutatója, a Börtönkarrier nagyon magasra tette a lécet.

Tauno Yliruusi az egyik legfontosabb, nemzetközi sikereket is elért finn szerző. Darabja, a Börtönkarrier fordított logika szerint értelmezi a szabadság eszményét – eszerint a börtönben az ember a mai világban sokkal biztonságosabban, szabadabban élhet, mint odakint, az ügyeskedő, bürokratikus álszabadságban. Azt az ideát veszi alapul, hogy az ember a rácsok mögött nem kényszerül döntésekre, megmondják neki, mit kell tennie, mikor, és hogyan. A többi idejét csak magára fordíthatja, és megtalálhatja a nyugalmat. Walter, a szökött rab, a darab főhőse pont így gondolkodik, ám csúnyán ráfázik, hiszen bármennyire is vissza akar kerülni a börtönbe, a társadalom visszásságainak köszönhetően egyre magasabbra emelkedik. S mindez olyannyira természetesen hat, hogy a néző meg sem lepődik.

Erdeős Anna, a darab fiatal rendezője jó alaposan elmerült a történetben, és ügyesen aktualizálta, formálta pengeéles társadalomkritikává. Miközben nem felejti el, hogy a színház egyszerre szórakoztat és elgondolkodtat. Nem hagyja, hogy a darab helyzetkomikuma teljes bohóckodásba, ripacskodásba taszítsa a mondanivalót, inkább ráerősít, és nagyszerűen találja meg az egyensúlyt. Kemény kézzel vezeti a színészeit, nincs lehetőség egyénieskedésre, minden alaposan megtervezett, minden a helyén van, úgy, ahogy ő akarja. A díszlet egyszerű, színes, funkcionális. A tér kezelése talán egy kicsit tankönyvízű, de szintén mindent alárendel az előadás tempójának. A poénok ott ütnek, ahol kell, a lényeget pedig Erdeős jó alaposan az ember arcába keni, miközben egy percig sem érezni, hogy erőlködne, mikor történetet mesél. Az előadás az elejétől a végéig pörög, nagy energiák mozognak a színpadon, miközben az egész frissen, üdítően hat.

Az előadás, bár zenés, mégsem válik musicallé, vagy operettes giccsparádévá. A problémát egyedül az jelenti, hogy a színészek, mintha nem vennék igazán komolyan az éneklést – s bár ez valószínűleg rendezői játék, mégis, talán elmaradhattak volna a felesleges hamis hangok, vagy épp a szándékos „túlénekeltség”. Szemenyei János dalai Erdeős Anna szövegeivel azonban a mondanivaló megerősítését szolgálják, és ötletes, hogy zenekari árok is állandóan játékban van: a színészek sokszor csaknem beleesnek, eltűnnek, előjönnek belőle, a rendező legitim térelemmé emelte.

A színészek játéka csapatmunka, a törzsgárda összeszokott, és a vendégművészek is jól illeszkednek a gépezetbe. Igazán egy embert lehet kiemelni, Szabó Viktort, aki már igazán megérdemelt egy olyan szerepet, ahol alkatához illően komédiázhat. Waltere végig szerethető marad, nem ragadja el a kabaré heve, ahogy a történések egyre valószínűtlenebbek és groteszkebbek körülötte. Az előadás hangulatának emellett az is jót tesz, hogy örömjátékot játszanak a színészek – s ezzel beszippantják a nézőt is.

Bár ez az előadás nem fogja megváltani a színházművészetet, és nem a komédiázás non plus ultrája, azért egy nagyon jó kis darab, és akkurátusan teszi vissza a szekrénybe a molyrágta, régi vicceket.