Ha én apa lennék

Miskolcon a napokban zajlik a 13. Jameson Cinefest Nemzetközi Filmfesztivál, mely mára az egyik legnagyobb filmes találkozóvá nőtte ki magát Magyarországon.
Szakmai programok; Cannes-t, Sundance-t és Berlint is megjárt filmek számtalan műfajban, a disztópikus sci-fitől kezdve a dokumentumfilmig, versenyfilmek, amelyre nevezni is lehetett, rövid-és kísérleti filmek, több neves rendező és minden, ami mozgókép. Külön figyelmet fordítanak a fiatal készítőkre is, ez egyfajta terep is számukra, ahol bemutathatják alkotásaikat, leginkább a dokumentumfilm, animációs film és kisjátékfilm kategóriában. Emellett minden évben van egy speciális kategória, idén a horror filmek kerültek terítékre, és egy dokumentumfilmes workshop, mely keretén belül egy konkrét témát – idén a miskolci vallási, nemzetiségi és etnikai népcsoportot – mutatják be a Miskolci Egyetem Kulturális és Vizuális Antropológiai Intézet hallgatói. Mivel fontos a múlt, a filmtörténetiség, így klasszikus művek is napirendre kerülnek a fesztivál ideje alatt a CineClassics keretein belül. Olyan neves rendezők filmjei láthatók a mozivásznon, mint a modern filmművészet lengyel zsenije, Krzysztof Kieslowski, vagy a magyar sorsok kifinomult megjelenítője, Makk Károly. Az idei év évforduló is: 60 éve verték le az ’56-os forradalmat, így ez alkalomból a MaNDÁ-val együttműködve mutattak be filmeket a véres eseményekről.
A tegnapi filmmaraton alatt 3 nagyjátékfilmre és egy kisfilmekből álló blokkra ültem be – ezek közül egyértelműen a színészből rendezővé avanzsált Matt Ross Captain Fantastic-ja vitte a pálmát. Az alkotást a Sundence-i fesztiválon mutatták be a világnak, ahol a legjobb rendezőnek járó díjat zsebelte be, így nem csoda hát, hogy a CineFest is elhozta a magyar közönségnek. Ebben egy, a rendszerről lekapcsolódó, hippi család drámáját láthatjuk, csontig hatoló érzelmekkel. Első blikkre nem úgy tűnik, hogy egy idillikus családi közegben vagyunk, hiszen egy ősember szintű vadászati és beavatási rítussal kezd a film, később mégis rácáfol erre. Az arrogáns, ám csupa érzelem családapa Ben-t a Gyűrűk Ura Aragornja, Viggo Mortensen játssza, aki 5 gyermekével teljes harmóniában él a természettel az erdő közepén. A legkisebbtől a legnagyobbig, mindenki kiveszi a részét a munkából, de mindenkinek meg van a maga hóbortja, szenvedélye. Minden tudást, ami az élethez szükséges, a szülők adták át a gyerekeknek, akik nem járnak iskolába, sem konditerembe, mégis korukat meghazudtoló erőnléttel és tudással rendelkeznek. A legkisebb, Zaja kívülről fújja a Jognyilatkozatot vagy a fasiszták leírását, ezzel nem kicsit megalázva a nála idősebb, s állami tankeretek közt felnövő unokatestvéreit is. Ben olyan értékrendszerre neveli a gyermekeit, mellyel az egyenes, igaz útra tereli őket, távol a képmutató, egoista, pénzcentrikus kapitalista társadalomtól. Ám jön a konfliktus, amiből mindjárt kettőt is kapunk, ám míg egyik viszi a hátán a filmet, a másikat sajnos nem igazán bontja ki a film – én vártam volna egy trónfosztási kísérletet a legidősebb gyermektől rangidős lévén, de sajnos ezt a szálat nem formálják tovább.
Ben a bonyodalom után először csillantja meg apai nagyságát azzal, hogy saját véleményét feladva gyerekei akaratát követi. Kezdetét veszi a „mentsük meg mamit” misszió. Egy roadmovieba illő utazás után nem sikerül a kitűzött cél, a családnak szembesülnie kell azzal a ténnyel, hogy az ő értékrendjük és viselkedésük egyszerűen nem tud megfelelni a többségi társadalom elvárásainak. Hiába, a hazugság, képmutatás és szőnyeg alá söprés nem a családuk asztala. Ráadásul Rellian, a második fiúgyermek rebellis hozzáállása apjával szemben többször felcsillan, ő az anyás fiúgyermek a családban, és őt okolja minden rosszért. Ő ott is maradna a nagyszülőknél, ráadásul egy baleset miatt Ben majdnem elveszíti egyik lányát is, így válaszút elé áll: maradjanak nála a gyermekek, és tovább nevelje őket a saját rendszerellenes, a társadalom számára irracionális felfogása és hite szerint, vagy a sikert és a boldogságot csak az iskolai oktatás, a társadalom által elfogadott szociális környezet hozhatja el számukra.
Bár a film olykor komoly etikai és tabu témát is felszínre hoz a gyerekek és apjuk kommunikációjában, akár egy közös családi filmnek is ajánlható – szinte biztos a film végi családi összeborulás. Emellett pedig a családapa példaértékű személyiségfejlődése hihetetlen széppé is teszi a filmet, mely bár kissé hipszter keretek közt, de a legszentebb intézményt mutatja be, a családot. A szülői gondviselést, a nevelést és döntéseink súlyát. Ráadásul rendkívüli őszinteséggel, amely már – már kiveszni látszik világunkból. Őszinte leszek így én is: megkönnyeztem az apa döntését, pedig még apa sem vagyok. Hát ha még az lennék.