Vigyázz, téged is bedarál a vadnyugat!

Néhány éve még csak sejteni lehetett, de ma már biztos: eljött az idő, amikor néhány képernyőre szánt sorozat a hollywoodi tucatfilmek fölé emelkedik. A közönségkedvenc Trónok harca után itt a szintén HBO-s Westworld, ami történet, látványvilág és színészi játék terén is szinte zseniálisra sikeredett. Ülj fel a hype-vonatra és maradj rajta!

„- Are you real?
-Well, if you can’t tell, does it really matter?”

– hangzik el a kérdés a sorozat első részeinek egyikében. Talán semmi sem foglalja össze ennél jobban a Westworld egyik központi kérdését: szükség van -e az emberre egyáltalán, ha a mesterséges intelligencia éppen olyan tökéletes lehet?

A gépek öntudatra ébredésének újabb feldolgozásából lehetett volna akár egy olcsó klisé is, de az ifjabb Nolan (Memento, A tökéletes trükk, Batman-filmek és a Csillagok között forgatókönyvírója) merészen és ügyesen nyúlt az eredeti,1973-as Michael Crichton sztorihoz. A történet szerint a Westworld egy hatalmas „vidámpark” felnőtteknek, ahol a látogatók azt csinálhatnak, amihez kedvük van: nem tabu az erőszak, az öldöklés, és szinte semmi sem, hiszen minden azért van, hogy kiszolgálja őket. A mesterséges intelligenciával rendelkező lakók nem bánthatják a szórakozni vágyókat, néhány még csak lőni sem tud, hiszen nincs rá beprogramozva. Az androidok memóriáját ráadásul minden este törlik. Minden tökéletesen és jövedelmezően halad, a park ura, Dr. Ford azonban egy új frissítéssel kísérletezik, amelynek köszönhetően zavar támad a rendszerben: néhány gépnek derengeni kezdenek a korábban velük történt események és kegyetlenségek.

A téma – a mesterséges intelligencia és az emberi istenkomplexus – ugyan lerágott csontnak tűnhet, de a készítők ezúttal úgy gondolták újra, ahogyan senki más nem tette. A sorozat nem ódzkodik a morális és technikai kérdésektől, bővelkedik váratlan fordulatokban, miközben a klasszikus western jegyei is átsütnek róla, és persze az HBO-s vetkőzésekből, meztelen testekből sincs hiány. A legnagyobb erénye mégis az, hogy okos és részletgazdag. Kihasználja azt, ami egy nagyjátékfilmnél szinte lehetetlen: az aprólékosan kidolgozott karaktereket lépésről lépésre ismerhetjük meg, időt szán a háttérre, a dialógusokra, az elejtett kérdésekre és a miértekre. A bonyodalmas történetszálak valóban ráérősen bontakoznak ki, aki tehát akciódúsabb, pezsgőbb sztorira vágyik, az elvontabb Westworld nem az ő műfaja lesz.

Jó hír, hogy a szereposztást sem bízták a véletlenre: olyan nevekkel dolgoznak, mint Anthony Hopkins, Ed Harris, Thandie Newton, Evan Rachel Wood, Jeffrey Wright, de a kisebb szerepekben is olyan arcok köszönnek vissza, akikkel már nem egyszer találkozhattunk a képernyőn.

Nem csoda, hogy sokan már most az új Trónok harcaként emlegetik, hiszen az összetett világ, a több szálon futó cselekmény, a rengeteg karakter és a fantasy elemek használtában is hasonlítanak, ráadásul a hatásvadász stílus ennél is adott. Míg a Trónok harcában az egyes részek lezárása ütött, és csigázta fel kíváncsiságunkat annyira, hogy biztosan leüljünk a következő elé is, addig a Westworldnél a jelenetekben elrejtett kérdéseknek, és a park rejtette, folyamatosan feltáruló titkoknak van nézőcsalogató ereje. A szexualitás és az erőszak leplezetlen ábrázolása itt sem marad el, igaz, a park küldetése ezúttal legitimálja ezt az ábrázolásmódot – „live without limits”.

Mindenesetre, ha marad a színvonal, a hype biztosan nem volt felesleges: a sorozat, mint egy profi mesterlövész, célba talál.