Kit választ Hollandia?
Március 15.-én sorra kerülő holland parlamenti választásokkal kezdetét veszi a 2017-es uniós választási szuperév. A sor áprilisban a francia elnökválasztással folytatódik, ősszel pedig Németországban tartanak parlamenti választásokat. A három kulcsfontosságú népszavazás tétje nem kevesebb, mint hogy sikerül-e megakadályozni a szélsőjobboldali populisták kormányra kerülését az Unió központi országaiban.
Rendezett kertek, élhető városok, és biciklisek amerre csak a szem ellát. A nagyvárosokban hömpölyögnek a turisták, a tulipánárusok borsos áron kínálják portékájukat. A holland festészet remekei a világ minden tájáról vonzzák a műkedvelőket, a kultúrát kevésbé kedvelőket pedig az amsterdami coffeshopok csalogatják az országba.
Hollandia egy érdekes, jól szervezett és gazdag ország. Ezt bizonyítják a gazdasági mutatók is. 2,3% körüli gazdasági növekedéssel az ország magasan az eurozóna 1,6%-os átlaga felett van. A munkanélküliség 5,4%-os, a lakosság vásárlóereje fényévekkel megelőzi a közép-európai szintet. Hollandia minden létező gazdasági mutató alapján a világ élmezőnyébe tartozik.
Ebbe az idillikusnak tűnő képbe rondít bele a a szélsőjobboldali, bevándorlás-ellenes holland Szabadságpárt (PVV), amely egyes felmérések szerint ma a legnépszerűbb politikai tömörülés az országban. Az egyszemélyes párt vezére Geert Wilders, a peroxid-szőke holland populista, akinek retorikája és hajviselete az amerikai elnökével vetekszik.
Wilders vissza kívánja állítani Európában a határokat, ki akar lépni az EU-ból és meg akarja tisztítani Hollandiát az iszlámtól. A Guardian szerint Wilders az, aki még Trump előtt feltalálta a trumpizmust.
De hogyan jutott a multikulti fellegvárának számító Hollandia idáig? Egykoron a politikai szempontból szinte unalmasnak számító országban a jobboldali liberálisok (Szabadság és Demokrácia Néppártja, VVD) és a baloldali Munkáspárt (PvdA) váltották egymást a kormányrúdnál rendszeresen. Mára a pártrendszer rendkívül széttöredezett, tucatnyi párt juthat a parlamentbe és akár három vagy négypárti koalíció is szükséges lehet ahhoz, hogy valaki 76 képviselőt szerezzen a 150 tagú alsóházban. Ebben a politikai káoszban a radikális Szabadságpárt folyamatosan erősödik.
A szélsőjobboldal népszerűségének hátterében a hosszú ideig kezeletlen bevándorlás összetett jelensége áll. Hollandia, mint egykori gyarmattartó, a háború után több bevándorlási hullámmal volt kénytelen szembenézni. A gyarmatbirodalom összeomlásával az 50-es években Indonéziaból, a 70-es években Suriname-ból és a Holland Antillákról jöttek százezrek. Ehhez érkeztek folyamatosan az észak-afrikai és török vendégmunkások.
A társadalom viszonyát a bevándorlókhoz sokáig erősen befolyásolta a holland háborús múlt. Hollandia szerepe a II. világháborúban vitatott témának számított a háború utáni években. A történelmi szembenézésre csak a hatvanas években került sor. Ekkor derült fény azokra a történetekre, amelyek a hollandokat nem csak a német megszállás áldozataiként mutatják be, hanem a németekkel kollaborálókként is. Becslések szerint a németek – esetenként a holland lakosság asszisztálásával – százezer zsidót hurcoltak el az országból németországi haláltáborokba. A történelmi szembenézés a hatvanas években egy rendkívül erős hippi-generációt hívott életre, amely kompenzálni szerette volna a holland háborús bűnöket és többek között feladatának tekintette a bevándorlók feltétel nélküli befogadását.
A bevándorlók pedig folyamatosan érkeztek. A holland politikai elit sokáig nem tekintette feladatának integrálásukat. Az ország a kilencvenes évekig nem rendelkezett semmilyen bevándorláspolitikával. A bevándorlók gettókban éltek, ahol csak saját honfitársaikkal érintkeztek.
A nagyvárosok peremén párhuzamos társadalmak alakultak. Mindez egyre nagyobb feszültséget teremtett a többségi lakosság és az újonnan érkezettek között.
Egészen a kilencvenes évekig kellett várni arra, hogy az állam foglalkozni kezdjen a problémával, ekkor kezdték szervezni az állami nyelvtanfolyamokat és születtek például az első olyan törvények, amelyek holland nyelvtanfolyam elvégzéséhez kötötték a szociális juttatásokat. A társadalom egy részében azonban ekkorra már megszületett az igény a radikális megoldásokra.
A kétezres évek elején bukkant fel a holland politikai palettán a legendás szélsőjobboldali Pim Fortuyn, aki jól megérezte, hogy radikális megoldások szajkózásával jelentős politikai táborra tehet szert. Ő volt az első holland politikus, aki nyíltan követelte a bevándorlás teljes leállítását. Szerencsétlenségére röviddel a 2002-es választások előtt egy szelsőbalos aktivista a nyílt utcán lelőtte, de pártja így is (vagy éppen ezért) 17 százalékkal a második legnagyobb politikai tömörülés lett az országban. A Pim Fortuyn listája nevű párt a vezér halála után nem volt hosszú életű, Fortuyn-t ennek ellenére a holland radikális bevándorlás-ellenesség atyjának tekinthetjük.
Geert Wilders tehát termékeny talajra talált, amikor 2004-ben otthagyva a Néppartot megalapította a radikális Szabadságpártot, amivel gyakorlatilag kitöltötte a Pim Fortuyn halála után keletkezett űrt. A párt azóta folyamatosan erősödik, míg a két jelenlegi kormánypárt, a jobboldali liberálisok és a baloldali munkáspártiak népszerűsége az elmúlt kormányciklus alatt a felére zuhant. A felmérések szerint a Szabadságpárt a Néppárttal fog szoros csatát vívni a választási győzelemért. A Szabadságpárt viszont választási győnelme esetén is csak nehezen tudna kormányt alakítani, a jelentősebb pártok ugyanis mind kizárták annak lehetőségét, hogy Wilders esetleges kormányához asszisztáljanak. Ennek ellenére Wilders győzelme történelmi momentum lenne az egész európai szélsőjobb számára.
