Beat, blank, punk
Emelje fel a kezét, aki ismeri a Beat Generation című számot!
Senki?
Nem gond. A kedves olvasó e nélkül is jól ellehetett idáig. Egyetlen fasziról tudok csak, aki erre alapozta az életét New Yorkban. Richard Hell költő, író, zenész, aki a Neon Boys, a Television, a Heartbreakers, majd a Voidoids basszusgitáros énekese volt. A leghíresebb száma a Blank Generation címet kapta. „I belong to the blank generation” – vallotta a refrénben, éppen úgy, ahogy azt Bob McFadden tette az 1959-es Beat Generation-ben. „I belong to the beat generation.” No fene.
Az mindenesetre feltétlenül dicséretére válik Hellnek, hogy ismerte a nótát, és nem tagadta a hatását. Így aztán nem is sipákolt, amikor őt nyúlták le. Csak egyetlen példa. A New Yorkból Londonba visszatérő Malcolm McLaren pont olyan szakadt ruhákba öltöztette a Sex Pistolst, amilyeneket Hell viselt. A Sex Pistols pedig hamarjában megírta a maga „üres” nemzedéki himnuszát (Pretty Vacant). Nekem a Blank Generation jobban bejött, de ez most nem tartozik ide.
Inkább az lehet érdekes, hogy mit érthetett Hell a „blank” alatt. Hiszen aligha csak az ürességet. Egyszer azt mondta, „mi vagyunk az átkozott generáció”. Ezzel többet elárult. A New York-i punk ugyanis éppolyan mocskos és köpködős volt, mint a londoni, de valahogy több volt benne a mélység és a tragikum. Persze, fölösleges méricskélni. A lényeget tekintve egyetértés volt. No Future. És ezt 1977-ben senki nem vonhatta kétségbe, sem New Yorkban, sem Londonban.
Szerző: Marton László
A teljes írás a dunszt.sk hírportálon olvasható
