A jóléti állam lényege nem az, hogy a szegények megeszik a gazdagok pénzét

Igazságos-e a kapitalizmus? Ezzel a provokatív kérdéssel indult a Pozsonyi Magyar Szakkollégium hétfő esti rendezvénye, amelyen Pogátsa Zoltán közgazdász értekezett az esélyteremtő államról, a profit mibenlétéről, valamint a szegénység strukturális okairól. Tudósításunk.

Az igazságosság fogalma Kelet-Európában nem szerepel a közviták szótárában, ellentétben Nyugat-Európával. A rendszerváltás után meggyökeresedett nézet szerint az igazságosság relatív dolog, a kapitalizmus rendszerét nem is érdemes megkérdőjelezni. Pogátsa azonban felhívta a figyelmet John Rawls elméletére, aki azt állítja, hogy az igazságos társadalom az, amelyben mindenkinek megadatik az esély az érvényesülésre, függetlenül attól, hogy ki hova születik. A kérdés az, hogy vajon az újraelosztás nélküli, kizárólag piaci versenyen alapuló kapitalizmus az a gazdasági rendszer, ami ezt az igazságosság-eszményt biztosítani tudja. Pogátsa ítélete szerint egyértelműen nem.

A közgazdász úgy fogalmazott, hogy minél nagyobb egy társadalomban az újraelosztás mértéke, annál nagyobb esély nyílik a társadalmi felemelkedésre. Nyers piaci viszonyok között a gazdagok még gazdagabbak, a szegények viszont még szegényebbek lesznek. Thomas Piketty kutatásai is megerősítették, hogy az ’50-es, ’60-as években, amikor nagy volt az újraelosztás mértéke Nyugat-Európában, akkor érvényes volt, hogy az alulról kezdő, keményen dolgozó, vállalkozást alapító emberek képesek voltak kitörni abból a közegből, amibe beleszülettek. Mára azonban megváltozott a helyzet.

Miről szól az újraelosztás? Az újraelosztó állam nem úgy működik, hogy elvesszük a gazdagok pénzét, és odaadjuk a szegényeknek, akik azt megeszik – cáfolta Pogátsa a jóléti államokkal kapcsolatos mítoszt. Valójában a jóléti állam lényege az alul lévők humántőkéjébe történő befektetés (szociálpolitika, oktatásfejlesztés, felnőttképzés, közösségi közlekedés). Annak, aki egy zsákutcás faluban születik és nem állnak előtte sikeres minták, nem tud kapcsolati hálózatokat mozgósítani, nagyon korán determinált, hogy belőle egy sikertelen, alacsony keresetű személy lesz. Nem azért, mert ő maga így döntött, hanem az őt körülvevő környezeti struktúra miatt.

Két úton lehet keresni a társadalomban, profitból vagy bérből. A profit a kapitalizmus legközpontibb eleme, mert az emberek nyereséget szeretnének elérni. De miből is származik a profit? A profit nem egy kaszinó, ahol rajtunk kívülálló valószínűségek alapján dől el a siker – szögezte le a közgazdász. Nem is kizárólag az innováció díja, az olcsóbban termelő technológia jutalma, ahogy azt Joseph Schumpeter állítja. A kapitalista kánonban tabunak számító Karl Marx szerint a profit abból következik, hogy van egy bizonyos összetevője a termelésnek, ami eltér a többitől: ez pedig a munka. Profit akkor is keletkezik, amikor a munkaadó több termelést csikar ki a munkavallaló megvásárolt munkaidejéből, mint amennyit végül kifizet neki. Ha a bérek így jönnek létre, ahogy Marx állítja, akkor soha nem lesz elég tőkénk ahhoz, hogy versenyre kelhessünk azokkal, akik beleszületnek a vagyonba. Ezért van szükség újraelosztásra.

Arra a hallgatói kérdésre, hogy mi történik majd, ha az emberi munkát ki fogják váltani a robotok és algoritmusok, a közgazdász kifejtette, hogy az embertől emberig terjedő, ún. rózsaszíngalléros munkák jelenthetik az egyik alternatívát (például gyereknevelés, idősgondozás, pszichológiai gondozás). Sokkal több idejük lesz az embereknek arra, hogy egymásra figyeljenek, ami a mai túlhajtott korunk egyik alapproblémája.

Egy másik nézői felvetés arra reflektált, hogy igenis léteznek pozitív példák, amikor valaki halmozottan hátrányos helyzetből is képes volt kitörni saját erőfeszítései következtében, ezért az egyéni elhatározás szerepét hibás szemlélet volna alábecsülni. Pogátsa elismerte: vannak szabályt erősítő kivételek. A PISA-mérések ugyanakkor rámutatnak, hogy kultúrától függetlenül, azokban az országokban, ahol nincs újraelosztás, az alacsony jövedelmű családokban született gyereknek mindössze négy százaléka emelkedik ki. Soha nem tudjuk, hogy ez a négy százalék kitől kapott olyan esélyt, mikor érte olyan impulzus, ami a többieknek nem adatott meg. Az olimpiákon sem az előző olimpikonok gyerekei indulhatnak, ezért magától értetődőnek kellene lennie, hogy a gazdasági és kulturális elitnek is cserélődnie kell. Ha az alulról lévőknek csak négy a százhoz az esélye a felemelkedésre, akkor ott valami mély probléma van. A közgazdász a felzárkóztató finn oktatási rendszert állította példaként, ahol minden gyermek megkapja ugyanazokat az esélyeket, akár Helsinkiben, akár Lappföldön születik. Ennek a modellnek az alkalmazására Kelet-Európában sincs objektív akadálya.