Beteg, koldus, bűnös, kommunista, az összes szerencsétlen
Tompa Andrea harmadik Kolozsvár-könyve, az Omerta az idei könyvhétre jelent meg. Míg a Hóhér háza és a Fejtől s lábtól című regények Kolozsvár egyik értelmiségi orvoscsaládjának (és leszármazottaiknak) történetét mesélik el, addig az Omerta hősei a város szélén élő, hósháti földművesek, egy börtönviselt apáca és egy saját álomvilágában élő rózsanemesítő.
Az Omerta négy részből áll, négy interjú- vagy naplószerű önvallomásból. Elsőként Kali, a hóshátból szökött középkorú nő meséli el, hogyan választott magának a háza mérete alapján férjet, hogyan hagyta el iszákos, agresszív férjét egy éjszaka alatt, majd hogyan szegődött Décsi Vilmos rózsanemesítő szolgálatába. Kali később gyereket szül Décsinek, aki ezután ki is paterolja őket az egyik közeli faluba – védelemből, kényelemből, vagy mert a párt jellemzésében rosszul hangzik, hogy „magánélete rendezetlen”, vagy csak mert félti a saját szabadságát.
A második, leghosszabb és legkevésbé „élő” vagy sodró lendületű rész maga Décsi Vilmos vallomása arról, hogyan lesz egy munkáscsaládból származó, csupán pár osztályt végzett rózsakertészből egyetemi tanár, a párizsi virágkiállításon aranyplakettet nyerő rózsanemesítő, egy, a micsurini irányzatot követő Stáció vezérigazgatója.
A harmadik fejezetben Annuska, a hósháti félárva leány mesél alkoholista apjáról, emberfeletti fizikai erőt igénylő munkájáról, ahogy tizenhat évesen egyedül műveli a még nem államosított földterületeit, a teljes fizikai kimerülésig és a kétségbeesésig.
A történetet Rózsika-Eleonóra, a hazaárulás miatt tizenkét év börtönre ítélt, majd hat év után szabadon engedett ferences nővér folytatja. Ő már újra Kolozsvárott, Annuskánál lakva, betegen, a börtönben töltött évek után teljesen legyengülve meséli el az életét. Az ő rituális-vallásos nyelvhasználatából talán a legnehezebb kibontanunk életének valódi történéseit. Az elbeszélést minduntalan megakasztják a magyar és román imafoszlányok, rózsafüzérrészletek. Ő folyamatosan imádkozik: „lehajolt beteghez, imádkozott a koldusért, az összes bűnösökért, a kommunistákért, hazánk vezetőiért, minden szerencsétlenért tiszta szívvel mondta a füzérét.” (617.)
Szerző: Szabó Lovas Emőke
A teljes írás a dunszt.sk hírportálon olvasható
