Nem kell félni – Hadiállapot és lengyel punk

„Nem ír az újság rólad már / Élsz-e még vagy meghaltál / Nem engednek, nem engednek hozzád / Nem engednek / A tavalyi év embere / Szeretlek-lek-Lech-Lech-Lech-Lech!” – olvasom a Kontroll Csoport szövegkönyvében. Mostanában gyakran forgatom a nyolcvanas évek (föld alatti) dokumentumait, hiszen egyre aktuálisabbak megint. „Keleten a helyzet változatlan” – lapozok tovább. „Polak – Węgier / dwa bratanki.” „Besúgók és provokátorok.”

Na ja, itthon vagyok… A régi időket idézi a bakelitek reneszánsza is, más kérdés, hogy a lemezkiadásban nálunk lagymatag volt a széljárás akkoriban. Úgy kellett nekünk.

Lengyelországban másképp alakult. Ott mélyebb volt a krízis, és magasabb az underground. Ugye emlékszünk rá: a drasztikus gazdasági válsággal járó feszültség, az állandó sztrájkok és a független Szolidaritás szakszervezet rohamos megerősödése Wojciech Jaruzelski kormányfőt ’81 decemberében (másfél évig húzódó) hadiállapot bevezetésére késztette. A sztrájkokat leverték, az ellenzéket internálták, a határokat lezárták, a telefonokat kikapcsolták, éjszakára kijárási tilalmat rendeltek el. Az utcákat ellepték a harckocsik. A társadalom kettészakadt, a pályakezdő fiatalok pedig azzal szembesültek, hogy semmi esélyük (a végzettségüknek megfelelő) munkához és lakáshoz jutni. Becsukódtak az ajtók.

’82 júniusában arról számolt be a (lengyel Magyar Ifjúság, a) Sztandar Młodych, hogy durván megnőtt a kábítószeres és öngyilkos fiatalok száma, és a tanulók egyharmada otthagyja az iskoláit tizenhét éves kora előtt.

Erre aztán lépnie kellett a Központi Bizottságnak is, mely úgy döntött, hogy mindent megtesz az ifjúság „visszanyerése” érdekében. A varsói egyetem tanára, Mikołaj Kozakiewicz amellett érvelt, hogy a feszültség oldásában komoly szerepet játszhatnak a rockzenekarok.