Hat tánc a történetről és annak hiányáról
Kicsit szokatlanul egy másik, az előző napon a Trafó – Kortárs Művészetek Házában bemutatott előadással kezdem. A CCN2 Grenoble Torzió című produkciójának koreográfusa ugyanis a Librarius.hu-nak adott nyilatkozatában mintha a Feledi Project új bemutatójához adna használati urasítást: „Legtöbbször, amikor színházba vagy táncelőadásra megyünk, úgy ülünk be, hogy meg szeretnénk érteni a történetet, az üzenetet. Amikor viszont zenét hallgatunk, nem akarjuk görcsösen megérteni a történet mögötti üzenetet.” (Rachid Ouramdane).
A Feledi János rendezte-koreografálta Hat tánc éppen ezt a problematikát találja telibe: lehet-e úgy nézni a táncot, ahogy hallgatjuk a zenét? Létrehozható-e az a (tiszta?) tánc, amely történetek-üzenetek tolmácsolása nélkül „csak” a zenét transzponálja vizualitásba?
A kérdés nem új keletű. Sőt: a táncra ősidők óta jellemző a kettősség, hogy tudniillik hol esemény-, illetve történéssorozatot jelenít meg, máskor meg „csupán” állapotot, vagyis érzelmeket, hangulatokat közvetít konkrét történetre utalás nélkül. A tizenkilencedik századi cselekményes romantikus baletteknek is meghatározó, emblematikus részei a sokszor több felvonásnyi cselekménytelen divertissement-képek, ezek mindmáig igen népszerűek, lásd: hattyúk táncai A hattyúk tavában, szilfidek a Giselle-ben és még folytathatnánk. A múlt század első évtizedeiben a modern balett legendás megújítójának, George Balanchine-nak meg egyenesen esztétikai alapvetése volt a cselekménytelen, zenét vizualizáló koreográfia megteremtése.
Feledi János célkitűzése ettől némiképp eltér. A zene eltáncol(tat)ása közben óvatosan történéseket is megjelenít, mintha attól tartana, hogy a tánc önmagában kevés volna.
Ha ez igaz (mármint hogy a tánc önmagában kevésnek találtatik), akkor nem is volna szabad versenyeznie a zenével, mert ez utóbbi önmagában is maradéktalanul kielégíti a teljes élményt elváró fogyasztói igényeket. Zenehallgatás közben behunyt szemmel is átélheti a műélvező a totális világot, és e folyamat közben vizionál, gondolkodik, ha úgy adódik, történetek peregnek le lelki szeme előtt. A zenehallgató abban különbözik a koreográfustól, hogy nem viszi táncszínpadra a látomásait.
A Hat táncot – a koreográfiáját és a zenei kíséretét is – Bartók Béla Román népi táncok című muzsikája ihlette. De rögtön ki is kell javítanom magamat: az Oláh Dezső Trió az előadáson nem kíséri a táncot, hanem együtt zenél a táncosokkal. Méghozzá hihetetlen érzékenységgel, egymásra figyeléssel és magas zenei színvonalon. Ahogy a zene eltávolodik az eredeti Bartók-kompozíciótól, és szabadon szárnyal benne a dzsesszimprovizáció, úgy a mozdulatokban sem fedezhető fel konkrétan a román néptáncok mozdulatvilága. Pedig a hat tétel hat, egykor létezett román néptánc-kísérő zene, leírások is vannak róla, hogy melyik táncot hogy járták, mi történt tánc közben. Láthatók is finom utalások erre a koreográfiában, de a mozdulatvilág maghatározója ennek dacára is Feledi János klasszikus baletten alapuló egyedi kortársbalett-nyelve. Évszázadok, különböző tájegységek és igen eltérő műfajok és stílusirányzatok találkoznak tehát a színpadon, és lám, békében, harmóniában megférnek egymással. Olyannyira, hogy a zenei és a mozdulat-disszonanciák is csak kifejezetten megtermékenyítik az önfeledt kortárszenés-táncos dzsemmelést.
Szerző: Kutszegi Csaba
A teljes írás a dunszt.sk hírportálon olvasható
