A cenzorhoz

A sajtószabadság azt jelenti-e, hogy bármit leírhatnak a lapok, portálok? Tagadhatja-e egy újságíró a holokausztot, éltetheti-e Sztálint? Nem, de úgy gondolom, ha elhatárolódunk a holokauszttagadástól, attól még megmaradhat a sajtó szabadsága.

Ugyanakkor azt tapasztalom, hogy a sajtóviszonyainkkal, a hazai sajtószabadsággal messze sincsen minden rendben. Hiszen gyakran olvashatunk a neten holokauszttagadásról, de egyszersmind a mérvadó sajtó nem képes arra, hogy a közösségünk számára fontos témákat elegendően kibeszélje.

Alapvetőnek gondolom, hogy az újságíró ne hazudjon, ne tegyen hozzá, és ne hallgasson el semmit annak érdekében, hogy a olvasó jelentősen másként lásson egy eseményt, mint az, aki része volt annak. Ezt lehetne a tudósításokra vonatkozó alapelvnek tekinteni. Egyszerűnek hangzik, de a nagyon egyértelmű esetektől eltekintve nagyon nem az.

Valamiféle erkölcs, vagy morál mégis segítségére lehet az újságírónak. A félreértések elkerülése végett, érdemes itt tisztázni, hogy az egyetemes, mindenek felett álló, ha tetszik, örök morális törvényekben nem hiszek, és úgy gondolom, nem is kellenek annak a szociológiai, pszichológiai jelenségnek a létéhez, amit erkölcsnek nevezünk.

Az újságírói szabályok ilyen értelemben véve morális szabályok. Egy cikk szerzője például nem állíthatja, hogy a tudományosan igazolt tények hamisak. Mondjuk, hogy a holokauszt nem történt meg. Úgy gondolom, a szerző ne éljen a közösségekre sértő kifejezésekkel sem. Így például a “cigánybűnözés” rasszista kifejezést, vagy a Čo si, Maďar? szókapcsolatot a “buta ember” jelölésére sem használhatja megbélyegző, pejoratív jelleggel. Teljesen másról van szó, ha például karikatúrában jelenik meg az ilyen tartalom. Ez utóbbi esetben szerintem elfogadható.

Rengeteg hasonló szabályt lehetne leírni, ha tetszik az imént felsoroltak az én személyes irányelveim egy részét képezik. Azonban nincs ember, aki az összes ilyen felsorolható szabállyal egyetértene.

De nem is kötelező, hiszen a morális, vagy erkölcsi rendszer sajátossága az, hogy a normákat, vagyis a szabályokat nem vésik kőbe. Soha nincsenek egy definíciószerű mondatba fogalmazva, mindig valamilyen értelemben képlékenyek maradnak. Ez különbözteti meg ez erkölcsöt a törvényektől, amelyek írott, kodifikált szabályok. A törvények megsértése, elvben, mindig egyértelműen megállapítható. Így egyébként a különböző etikai kódexek, kamarák szabályzatai ebből a szempontból tulajdonképpen törvények.

Az erkölcs informális, vagyis íratlan volta miatt viszont nagyon szerteágazó, sokrétű és dinamikus rendszert alkothat. Ez az újságírói etikában sincs másként. Ezért fordulhat elő az, hogy például ugyanazon tény, beszédmód, de akár kiadói döntés is az egyik újságírónak elfogadható, mert mondjuk az ő erkölcsi értékeivel egybeesik, egy másik szemében pedig cenzúrát jelent.

Így például nemrégiben az Index.hu-n Orbán Viktorról egy némileg ironikusabb képet egy kevésbé gúnyosra cseréltek. Az egyik szerkesztő lehet, hogy csak tárgyilagosabb akart lenni, a másik meg pont csipkelődni akart a magyar miniszterelnökkel. Az egyiknek “még belefért”, a másiknak már nem. Ha tényleg ezt történt, nem hiszem, hogy ezt cenzúrának kell nevezni.

A baj ott kezdődik, amikor nem elsősorban általános erkölcsi irányelvek, vagy a lap stílusa lesz meghatározó, hanem különböző érdekek szivárognak a szerkesztőségekbe és irányítják az újságírók kezét a billentyűzeten, vagy egerét az asztalon. Az erkölcsöt, stílust, vagy ízlést, mint a szerkesztőség belső sajátosságait az újságíróknak jól el kell tudniuk különíteni a külső érdekektől. Egy szerkesztőnek tisztáznia kell magában, mi a szakma és mi van azon kívül. Maradva az előző példánál, ha a szerkesztő azért cseréli le a képet, mert fél, hogy Orbán Viktor megharagszik rá és az újságírónak magának attól rosszabb lesz, akkor az cenzúrázik, ha meg csak azért, mert a kép egyszerűen gusztustalan, akkor meg szerkeszt. Persze, hogy mi a belső szakmai kérdés és mi nem az, arról is sokáig lehetne vitatkozni, hiszen ahány újságíró annyi szemléletmód. Általában azonban igaz, hogy a szakmai szabályok megsértése, tehát a külső érdekek beengedése, ha fontos ügyről van szó, egészen tisztán kivehető. Legfeljebb az a helyzet áll elő, hogy a külső nyomásnak engedő szerkesztő mindezek ellenére nem tartja az ilyen külső beavatkozást cenzúrának.

Egyébként az Index.hu-t több munkatárs is elhagyta, köztük Tóta W. Árpád blogger is, mert úgy érezték, politikai nyomás alatt kell dolgozniuk.

Itt emlegetném fel az Origo.hu esetét. A portál Lázár János miniszterelnökséget vezető miniszter kétmillió forintos hotelszámlájáról cikkezett, a főszerkesztőnek, Sáling Gergőnek pedig mennie kellett. A 444.hu úgy tudósított az esetről, hogy információik szerint a felmondás mögött régóta tartó politikai nyomás állhat a kormányzatot érintő cikkek miatt. Egyébkén Lázár miniszter úr végül “önként” visszafizette a luxushotelben töltött napok árát a magyar államkasszába. Sálingnak mennie kellett, Lázárnak pedig fizetnie, szabad sajtó-politikai cenzúra 1:1.

Sajnos a szlovákiai magyar viszonyainkban a legtöbbször fel sem merül, hogy tisztán szakmai alapon működjön egy szerkesztőség. Mintha beletörődtünk volna, hogy jórészt érdekcsoportok, pártok, politikusok, vállalatok, stb. árnyékában dolgozik a hazai magyar nyelvű sajtóorgánumok nagy része. Úgy gondolom, ha a szabad sajtóra egy társadalomnak nincsen igénye, attól a legalapvetőbb eszköztől fosztja meg magát, amivel garantálhatja saját demokratikus, sőt, emberi jogait. Csak a szabad sajtó képes ellátni a közélet ellenőrzését, és betöltenie azt a szerepét, amit a “demokrácia őrkutyája” szerepnek szoktunk nevezni.

Ennek az igénynek az eredménye a Trafik.sk. Hogy sikerült-e szabad sajtót működtetni, azt Önök, az olvasók döntik majd el.

Mindent, amit ebben a cikkben leírtam, ellenőriztem, nem hagytam magam befolyásolni, tehát becsületesen végeztem a munkámat. Ha ez nem jelenhetne meg, akkor az a cenzúra működését jelentené.