A kritikus képzőművészet

A ránk zúduló képdömpingben vajon mi különbözteti meg a művészetet? A kritikus gondolkodás? Egyáltalán, értjük a mai képzőművészet nyelvét, felkészít rá az iskola?

Németh Ilona és Nagy Csilla. Két kortárs (valódi értelemben kortárs) képzőművész. Mindketten a szabad művészetek doktorai, ráadásul ha más-más formában és keretek közt is, de mindketten tanították-tanítják is a képzőművészetet (a képzőművészetről való gondolkodást).

Amiről beszélgetünk: kinek, milyen közönségnek alkot a ma képzőművésze? Egyáltalán, miről (mi mindenről) beszélünk, amikor képzőművészetről beszélünk? Hányféle tere, terepe, bugyra, rétege és szeglete van ennek a világnak? Kik alakítják, kik a szereplői? Miféle látható-láthatatlan hierarchiák szövik át ezt a játékteret? Hol mindenhol „történik” a képzőművészet? Miért érezzük sokszor blöffnek mindazt, ami kortárs képzőművészet címkéje alatt történik?

Szó lesz majd konkrét munkákról, művekről, projektekről, stiláris, konceptuális és értékrendbeli preferenciákról – meg úgy általában, a képzőművészként-való-létezés örömökkel, nyűgökkel és kihívásokkal teli mindennapjairól. Mit jelent a képzőművészet, a képzőművészet nyelvén való gondolkodás manapság, a szélessávú mobilinternet, a felhő alapú virtualitáas, a VR, a kiterjesztett valóság, az Instagram, a Youtube és a Pinterest korában?

Mi a tétje a képzőművészetnek (túl azon, hogy újabb és újabb látványokat, artefaktumokat, exponátumokat hoz létre)? Hogyan, mikor, milyen nyelven, milyen horizontok felől beszél(het)ünk a képzőművészetről? Egyáltalán van-e nyelvünk a művészetekhez való közeledésre – vagy csak lájkoljuk a látványokat? Elképzelhető, hogy sokszor csak a kérdéseink rosszak – és jobb, precízebb kérdésekre jobb és precízebb válaszokat kapnánk? Na és melyek a legmakacsabb, legidegesítőbb mítoszok és szetereotípiák, amelyek a kortárs képzőművészet fogalmához, gyakorlatához kapcsolódnak? Mennyiben igazak? Honnan hozzuk, és mi táplálja őket?