Royko Passage – Royko Passage (2017)

A Royko Passage zenekarról először 2014-ben, a Gombaszögi Nyári Tábor versenye kapcsán figyeltem fel, amikor ők is beneveztek a kontesztre Judith c. számukkal. Olvasatomban a dal koncepciója, hangzásának ötlete messze kimagaslott az átlagból, értő fülekre találva ennek az első háromban kellett volna végeznie. Nem került oda, de ez legyen a fülek problémája.

Na mindegy, gondoltam, számomra az egész elbaszott versenynek legalább ennyi hozadéka volt, hogy látóterembe terelt egy addig rejtőzködő zenekart.

A RP a közösségi médiában nem túl aktív. Facebookon alig posztolnak, nem teszik közzé politikai és vallási hovatartozásukat. Nem lájkoltatnak cuki cicákat, nem osztják a legutóbbi koncertjük amatőr, mobilos felvételét. A kép, melyen a zenekar tagjai izzadságcseppekkel a homlokukon gubbasztanak a sarokban – „Mai próba, working fckn hard” aláírással – sem készül el.

A posztok megmaradnak annál, hogy „Készítettünk egy klipet.” „Készítettünk egy albumot.” „A drogprevenciós dokumentumfilmben Dávid az egyik szereplő”, mellesleg a Royko készíti a film zenéjét. Szóval tényleg kurva mozgalmas lehet ott a Pozsony- ’Szerdahely tengelyen az élet, ha a facebookra csak ennyi fér fel belőle; viszont üdítő dolog, hogy vannak zenekarok, amik öncélú posztolgatás helyett inkább melóznak.

A melónak pedig meglett az eredménye: a legutóbbi album valami hihetetlenül jó, fantasztikusan kompakt, olyasféle minimál-indie, amit nagyon ritkán hall az ember, talán a QOTSA …like clockwork, esetleg – ha már a hazai szcénát nézzük – Middlemist Red Ripple Soul albuma volt zeneiség és hangzás terén ennyire összeszedett, ennyire „egyben”.

Úgy tud újat mutatni, hogy közben végig hallgatható marad. Nem indul el látszatpopos-komplex hangzások felé, és jazz-zenészek se erről az albumról fognak ötleteket lopni – de annyira következetesen, már-már szigorúan vett gerincre vitték fel a dalok összes húsát-porcát, hogy azt tanítani lehetne. A riffeket megszórják némi effektel, a dalokat leheletnyi szintetizátor kíséri – hol a háttérben, hol kicsit előrébb szuszakolva. Néha faék-egyszerűséggel szól a ritmusszekció, és ahol kell, épp csak annyira bonyolódik, hogy fenntartsa az érdeklődést. A szövegek jól épülnek a dalokba; talán a This boy az egyetlen, ami e tekintetben kilóg a sorból, de ez meg legyen az én bajom.

Pár alkotás a korábbi albumokról lett átvéve és újragyúrva, mint pl. az albumkezdő Be somebody. Frissebb, jobb lett az eredetinél, illik hozzá a dalvégi instrumentális rész – de amennyire felemelték ezt a dalt az újítások, annyival lett gyengébb a Techno Disco, aminek az eredetijét én sokkal, de sokkal jobban szerettem. Az új verzióból kiveszett „A Dög” – feleslegesnek gondolom bele az effekteket és a kiállásokat is. Szinte teljesen más dal lett így belőle, ami persze tökéletesen passzol a fent már dicsért koncepcióba, nekem mégis van némi hiányérzetem. A Criminal és a Morning song hibátlanul felépített dalstruktúrával kacsint ránk, az itt kapott lendület a Heaven-nél sem hagy alább.

Patikamérlegen adagolt feszültség, feszes ritmusszekció, fasza szinti, jó ütősök, akusztikusgitár-pengetés… hogy aztán a Kempinski-be érkezve üljön ünnepet a mainstream-pszichedélia, egy (ma még) nem létező film brutális jelenetéhez is simán el tudom képzelni aláfestésként. A TV Clowns kicsit leszállítja a hallgatót a feszkóvonatról, zeneiségében lazább hangulatú világot tár elénk. Judith sokat fejlődött a három év alatt, érettebb, szebb, jobb lett, kiteljesedett azzá, ami mindig is lenni szeretett volna. A Queens and Queers zárja a nagylemezt, magával ragadó, egyszerű harmóniái méltóképp tesznek pontot a komplex album végére.

Ha mindenképpen ki kéne emelnem pár dolgot az albumról, az a hangzás egységessége és a hanganyag minősége lenne. Egyes zenekarok éveket töltenek azzal, hogy megtalálják a saját hangjukat, a „soundot” – jelentem, a RP-nek nem kell tovább kutatnia. Ami hanganyag minőségét illeti: hallgattam vonaton; németországi szolgálati utamon ezt hallgattam a kocsiban, csodás házak csodás kölcsönhifijeit használtam, hogy kielemezzem, amit hallok. Ahhoz képest, hogy ez elvileg egy amatőr zenekar próbálkozása, egészen pazar az eredmény.

Talán az énekekben hallható angol kiejtésen van még mit csiszolni. Feleslegesen teszi „közép-európaivá” az albumot ez az apróság, holott meggyőződésem, hogy egyébként minden más szempontból abszolút nemzetközi színvonalú az anyag. Néhány cimborámnak az ének sem tetszett, de azt ők is elismerték, hogy a dalok egyszerűen nem működnének más hanggal.

Szorítok a zenekarnak, hogy legyen ereje, energiája a folytatáshoz. Eddigi munkásságával kapcsolatban sem lehetett semmi szégyellnivalója, de májusban veretes, műfajában vitathatatlanul felsőkategóriás albumot rittyentettek a csillogó korongra. Nálam egyértelműen a 2017-es év lemeze. … és ugyanezen év fura zeneipari vonatkozása, hogy ennyire elhanyagolja a média ezt a csodás zenét.

roykopassage.bandcamp.com